A mi „csalogányunk” is volt… (4)

A déli végek színházkedvelő közönsége a 19. század második felében gyönyörködhetett több ízben is a népszínművek királynőjének, a „nemzet csalogányának” gyakran vastapsot kiváltó szereplésében, elragadó éneklésében, Szabadkán, Zomborban, Zentán és Nagybecskereken. Sőt, a sors kegye révén, vidékünkhöz kötötte őt szabadkai házassága is, amely megkerülhetetlen ténye a róla szóló írásoknak.[1] Nem mellékes, hogy Blaha másfél évig élt Szabadkán. Olyannyira megszívelte őt az itteni színházkedvelő közönség, hogy jogosan állítjuk: Blaha Lujza egykor a mi „csalogányunk” is volt…

Azután évek múltak el, s 1904 decemberében Szabadka nagyszabású színházi ünnepre készült. A színház fennállása fél évszázados jubileumának megünneplésére.[2] Csillag Károly a Bácskai Hírlap vezércikkében egész oldalon foglalkozott a jeles évfordulóval, s még az első színlapot (1854) is közzétette.[3] Voltaképpen az egész számot a színház jubileumának szentelték, s abban a többi között olvassuk: „Ami az erdőben a fülemülebokor, az volt ennek a városnak az ő színháza. Onnan hangzott el először a nemzet csalogányának szívhez szóló dala, a magyar lelket éltető, magyar érzést lángra keltő Blaha Lujza éneke. Ha más érdeme sem lenne ennek a színháznak, mint hogy itt bontotta ki szárnyait ez a tüneményszerű tehetség, akkor is érdemes volt oszlopokat emelni csarnokainak, érdemes volt azután díszessé és széppé és állandóvá tenni, hogy örök időkre hirdesse a nemzet dicsőségét.”[4]

A nagyszabású, háromnapos ünnepségre (amely 1904. december 16-án vette kezdetét), a szervezők a legjelesebb magyar színésznőket és színészeket invitálták meg – azokat, akik bármilyen módon kapcsolódtak a szabadkai színházi élethez (Felekiné Munkácsi Flóra, Szerdahelyiné Prielle Kornélia, Blaha Lujza, Hegyi Aranka, Egressy Ákos, Bezerédy Viktor, gróf Festetics Andor, dr. Klein Mátyásné Szögyi Gizi, Pesti Ihász Lajos stb.).[5] Quasimodo Braun Henrik, a Bácskai Hírlap felelős szerkesztője vállalta fel, hogy személyesen is kapacitálja a jelesebb színésznőket.[6] Pontosabban, azon három legnagyobb művésznőt (Blaha Lujzát, Felekyné Munkácsy Flórát és Hegyi Arankát), akik Szabadkán kezdték sikeres pályafutásukat. Elsőként, értelemszerűen Blaha Lujzájékhoz kopogtatott be.

„Blahánéhoz mentem legelsőbb. Az ura [Splényi Ödön] fogadott.

–                    Feleségemmel akar beszélni ugye? Nagyon sajnálja, hogy nem fogadhatja, fekszik, beteg már napok óta. Mit mondjak neki? Várjon, azonnal meghozom az üzenetét.

És még annyi időm se volt, hogy megtekintsem azokat a szép arcképeket, amelyek Splényi báró dolgozószobájának falait és íróasztalát díszítik; Blaháné sok-sok ragyogó szép szerepében; kijött a báró és így szólt:

–                Feleségem a legnagyobb örömmel fog néhány sort írni önnek, még ma. Nem szabad felkelnie az ágyból, különben rögtön írna, vagy elmondaná önnek üzenetét.

És ma reggel el is hozta a posta Blaha Lujza levelét, elhozta üzenetét a szabadkai közönségnek. Íme a levele:

T. Szerkesztő úr!

Engedve felhívásának, örömmel ragadom meg az alkalmat néhány sorban a szabadkai közönség iránt érzett, hálás szeretetemnek becses lapjában ezúton is kifejezést adhatni.

Régi idők szép emlékei vonulnak el lelki szemeim előtt. Szabadkán mentem férjhez, ott lettem asszonnyá, Blaha János karmester felesége, aki nemcsak gyöngéd férj volt, de akire mint tanítómesteremre is kegyelettel gondolok vissza, iránta érzett hálából vettem fel és tartottam meg az ő nevét, művésznevemet, e név alatt hirdetem egy emberöltő óta a magyar dalt.

De amint már említém, épp oly hálával emlékezem a kedves szabadkai közönségről is, amely ismételt ottlétem minden alkalmával változatlan szeretetével halmozott el.

Sajnálom, hogy soraimat nem azzal fejezhetem be: a viszontlátásra Szabadkán, mert én ott már a közönségtől elbúcsúztam.

Fogadja őszinte üdvözletemet.

                                                                                                Splényi Blaha Lujza.

Bpest, 1904. dec. 14.”[7]

Afféle búcsúsorok voltak ezek, melyeket Blaha a szabadkaiaknak szánt. (Folytatjuk)