2024. június 13., csütörtök
KOMMENTÁR

Az unalom áhított évei

Ahogyan az Szerbiában most már bevett szokásnak számít, sajnos, a választások után azonnal kialakul két párhuzamos valóság: az egyikben a győztes, a hatalmi párt, ünnepli választási győzelmét, készül a politikai szerepvállalásnak újabb hatalmi szintű gyakorlására, a másikban pedig a szavazatszámlálás alapján vesztes ellenzéki erők készülnek újabb akciók megtevésére, nem ismerik el szabályosnak, a demokratikus intézményrendszerek által meghatározott országhoz illő folyamatnak a választást, magyarán, megkérdőjelezik az eredményeket és saját igazságukat közlik, ott, ahol közölhetik, az ugyanis vitathatatlan, hogy a szerb országos médiatér meglehetősen beszűkült a számukra már jóval korábban. Nos, a felvázolt forgatókönyv most is megvalósult, ahogyan az elmúlt években minden egyes voksolást követően, jelenleg éppen a helyhatósági választások utáni párhuzamos valóságok idejét éljük.

Vitathatatlannak számít, hogy a Szerb Haladó Párt és koalíciós partnerei – ne feledkezzünk meg arról, hogy még az egyébként az esetek többségében önállóan induló Szerbiai Szocialista Párt sem döntött ezúttal az esetek többségében korábbi gyakorlata mellett, s szintén a haladókkal közös listán „mérette meg” magát – megszilárdították politikai erejüket, olyan eredményeket értek el, amelyeket nem lehet megkérdőjelezni még esetleg annak tudatában sem, hogy egyes helyeken voltak kisebb visszaélések vagy szabálytalanságok. Az inkább ellenzéket támogató politológusok is elismerik, hogy ötven százalék feletti támogatottságnál, olyankor, amikor a második helyre befutó ellenzéki párt vagy lista a legjobb esetben húsz százalék körüli eredményt produkált, aligha lehet megkérdőjelezni, hogy ki a választás győztese. Persze, ellenzéki szemmel nem csupán az eredmények a fontosak: maga a haladó párti befolyás a teljes állami intézményrendszerre, a köztévére és kereskedelmi csatornákra, internetes portálokra szerintük már elég ahhoz, hogy az ember megkérdőjelezze a választás lezajlásának tisztaságát, és elgondolkodjon azon, érdemes-e részt venni ilyen feltételek mellett megszervezett szavazáson. Az ellenzéki pártok közül, éppen ezért, egyesek a bojkott mellett döntöttek, s most köreiken belül is komoly vita alakult ki arról, vajon éppen ennek köszönhető-e például a belgrádi nagy vereség, vagy fordítva: azok tették-e ki az ellenzéket a fővárosi vereség szégyenének, akik a bojkottra való felhívás ellenére is inkább a részvétel mellett döntöttek. Mindkét ellenzéki oldal a „mi pedig megmondtuk” álláspontra helyezkedett, ezért nem születhetett döntés arról sem, hogy a választások után eleget tesznek Savo Manojlović felhívásának, aki a mandátumok visszaadását sürgette tiltakozási formaként.

Másfelől, a hatalmi pártnak is igaza van, amikor azt mondja, a leglehetetlenebb ellenzéki elképzeléseket is teljesítették, csak hogy ne legyen kétség a választás tisztaságát illetően, így például a tartózkodási helyet váltók nem az új településen, hanem jogilag meglehetősen megkérdőjelezhető módon, előző lakhelyükön szavazhattak. Más változások is történtek, így azt lehetne elmondani, hogy az ellenzék kritikája mostantól nem épülhet maguknak a választási szabályoknak, feltételeknek a kedvezőtlenségére, inkább az egész rendszert érintő, átfogó, társadalmi kérdések sorával kapcsolatos elégedetlenség fogalmazódhat most inkább meg.

Lényegében csak Niš maradt kérdés a mai napig, ahol a haladók köré csoportosult lista nem tudott ötven százalék feletti eredményt produkálni maga, az ellenzék állítja, több mandátumra van joga, kiderül, hogyan alakul majd a dél-szerbiai város sorsa e szempontból. Belgrád, Újvidék, s megannyi más város esetében ilyen kérdések nem merülhetnek fel, a haladók és koalíciós partnereik eredményei magukért beszélnek.

Elégedettségre okot adónak ítélte választási szereplését a magyar párt is. A Vajdasági Magyar Szövetségnek sikerült megőriznie polgármesteri pozícióit azokban a községekben, ahol eddig is rendelkezett ilyen lehetőséggel, s noha bizonyára örült volna a párt jobb adai, szabadkai szereplésnek, lényegében nem lehet beszélni nagyobb elmozdulásokról az eddigi politikai érdekképviselethez képest, a topolyai és magyarkanizsai abszolút többség pozitív visszacsatolása a korábbi munkának, s a szórványban hozott eredmények sem térnek el a korábban produkáltaktól.

Ha nem Szerbiában élnénk, most ki lehetne jelenteni, hogy a következő három-négy év politikai értelemben eseménytelennek, szinte unalmasnak, kampány nélkülinek ígérkezik. Olyan jóst azonban aligha találni ebben az országban, aki ezt meg merné ígérni, ismerve a felfűtött társadalmi hangulatot.
 

Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele