2024. április 20., szombat
KRITIKA

Az Andok fogságában

Juan Antonio Bayona: A hó társadalma

Félelemkeltés tekintetében a horror műfajával vetekedik és alaposan kizökkenti komfortzónájából nézőjét A hó társadalma (La sociedad de la nieve) című katasztrófafilm. Juan Antonio Bayona spanyol-uruguayi koprodukcióban készült alkotása egyrészt szembesít bennünket azzal, hogy mennyire parányiak vagyunk az elemi erővel bíró természethez képest, másrészt pedig rávilágít a bennünk lakozó akaraterőre, arra, hogy mi mindenre képes az ember a túléléshez.

1972. október 13-án egy Uruguayból Chilébe tartó repülőgép – egy főiskolai rögbicsapattal és kísérőivel, összesen negyven utassal és az ötfős személyzettel a fedélzetén – rossz látási viszonyok közé keveredett, sziklafalnak csapódott, kettétört és lezuhant az Andok kietlen magasságaiban. Az utasok és a legénység egy része azonnal szörnyethalt, néhányan súlyos sérüléseik következtében másnap vesztették életüket, a többség azonban túlélte a balesetet.

A rémült utasok az első napokban abban bíznak, hogy hamarosan kimentik őket, ám csakhamar világossá válik előttük, hogy a nagy fehérségben fentről láthatatlanok, így a mentőcsapatnak esélye sincs észrevenni őket a magasból. Utolsó reményük a nyolcadik napon foszlik szét, amikor a roncsokban talált táskarádióból megtudják, hogy a hatóságok felhagytak a repülőgép keresésével, és rádöbbennek: teljesen magukra maradtak kilátástalan helyzetükben.

A film cselekménye a túlélők megpróbáltatásait és keserves küzdelmét követi nyomon a négyezer méter magas, kopár, hófödte hegyvidéken, ahol megfelelő ruházat és élelem nélkül kell felvenniük az egyenletlen harcot a természettel, a kegyetlen hideggel, viharos széllel és lavinával szemben. Nem utolsósorban az éhséggel is meg kell küzdeni. Néhány hét után szembe kell nézniük az addig elképzelhetetlennel: egyetlen esélyük az életben maradásra, ha társaik holttestéből esznek!

A megrázó történetet Frank Marshall Életben maradtak (Alive) című művében már megfilmesítette. Nem áll szándékomban összehasonlítani a két alkotást, mivel mindkettőt izgalmasnak és értékesnek tartom, ezért csak az új változatban található legszembetűnőbb újdonságokra mutatok rá. Amiben a Pablo Vierci uruguayi író, újságíró, forgatókönyvíró azonos című könyve alapján készült változat a leginkább eltér 1993-as elődjétől, a mű naturalizmusa.

Juan Antonio Bayona képileg nem ritkán megrendítő érzékletességgel tárja elénk a szerencsétlenül jártak testi szenvedéseit, legyen szó vérző sebekről, törött csontokról, fertőzésekről vagy kelésekről. Bár az étel „előkészítésébe” nem avat be, a háttérben azt is sejteti. Összességében dicséret illeti Pedro Luque operatőr fényképezését, legyen szó a repülőroncsba húzódott túlélőkről készült közeli felvételekről, vagy a kő és hó jellemezte tájról készített totálokról.

A film kellően szemlélteti a szerencsétlenek lelki vívódásait arról, hogy mi helyes és mi helytelen, különösen vallási aggályaikat a fennmaradást biztosító súlyos döntés kapcsán. Felmerül, hogy a hegytetőn van-e létjogosultsága annak az Istennek, akiben otthon hittek, és van-e helye a beléjük sulykolt erkölcsnek, amikor a túlélés érdekében meg kell békélni a kannibalizmus gondolatával. Mindez erős morális és filozofikus töltetet biztosít a műnek.

A hó társadalma a pórul jártak társadalmi hátterébe is betekintést nyújt. Az adott kort kiválóan tükröző képsorban megmutatja, hogy túlnyomórészt jól szituált családból származó, húszas éveik elején járó sportoló fiatalokról van szó, akikre kivételes karrier várt volna, ha nincs a baleset. A filmben megható, olykor érzelgős részek is találhatók, ami a témából fakadóan bizonyos szintig érthető, azonban a hatásvadász lassítások szükségtelenek, a szituáció önmagában is drámai.

Amikor az időjárási viszonyok lehetővé teszik, egy háromtagú csapat elhagyja a repülőroncs körül kiépített tábort, és elindul nyugatnak, a hegygerincen túlra segítségért. Tíznapos emberpróbáló menetelés után találkoznak egy chilei férfival, aki értesíti a hatóságokat. A tizenhat túlélő hetvenkét nap után szabadul az Andok fogságából. Legyengültek, piszkosak, vénembereknek tűnnek. A sajtó hősöknek nevezi őket, de ők nem érzik magukat annak. Kimerült és megviselt embereket látunk.