Vélemény

Amikor a Vaskapu Vízerőmű építésének jugoszláv–román terve annak idején napvilágra került – nálunk Tito, a szomszédban Gheorghiu Dej uralkodott –, a hírekkel párhuzamosan olyan híresztelések keltek szárnyra, melyek szerint ennek következtében gyakori és nagy árvizek lesznek tájainkon. A szakemberek hiába mondogatták: nem lesznek; vagy ha lesznek is, ahhoz a duzzasztónak semmi köze.

Nagyon nagy lehet a baj abban az országban, amelyben kormányrendelettel írják elő a kenyérgyáraknak, pékségeknek, hogy szavatolt áron kell egy meghatározott minőségű kenyeret sütniük. Ráadásul a termelésük negyven százalékát a népnek szánt kenyérnek kell kitennie.

A múlt hétvégén Belgrádban együtt tüntettek a kommunisták és a Naši Szerb Népi Mozgalom tagjai, olyan követelésekkel, mint a külföldi bankok elkergetése, az újgazdagok vagyonának elkobzása, és más hangzatos frázisok is elhangzottak. Lehet erre legyinteni, maroknyi bohócnak nevezni őket, hiszen a megmozduláson csak néhányan vettek részt.

Az őszinte politikus ugyanolyan ritkaságszámba megy, mint a fehér holló, vagy az áprilisi hó. Vasárnap és hétfőn mindkettő megtörtént: az egyik szerbiai politikusunk kertelés nélkül színt vallott, másnap pedig, április 1-jén néhol eleredt a hó.

Kováts Judit Megtagadva című regénye és annak fogadtatása ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar társadalom közel hetven év után sem szembesült teljes mértékben a második világháború okozta traumákkal. A kisember szerepe és helyzete a politikai változások forgatagában, a világégés eredményezte emberpróbáló kínszenvedések, és azok hatása az elszenvedőkre, a holokauszt közösségi feldolgozása ma is kibeszéletlen témának számít a magyar köztudatban.

Vannak irodalomkritikusok, akik akadémiai magasságokba emelkedve hosszú oldalakon keresztül elemzik a műveket, számos utalással más akadémiai magasságokba emelkedett irodalomkritikusokra hivatkozva, megalkotván a lábjegyzetek lábjegyzeteit, lehetőleg minél több idegen kifejezést használva, ismétléseket halmozva, boncolgatván leginkább a nagy sivár semmit – éppen csak a lényegen siklanak át. Kvázi értő, a ráérzésre, az intuícióra pedig fittyet hányó entellektüelek, a szépirodalom nyomdokvizén evező álértelmiségiek siserahada.