Az örökség szavunkban ott a szó, hogy örök. Ami örök, azt jelenti: megmarad. Örökölni pedig olyasmit szokás, ami az eltávozottak után megmarad. Ezzel pedig párosul a felelősség a továbbörökítést illetően. Manapság e tekintetben többé-kevésbé tesszük is a dolgunkat, csak épp elfelejtettük, hogy mit örökítünk és miért.
Az ünnepek azért vannak, hogy kiemeljenek bennünket a hétköznapokból, megálljunk egy pillanatra, és elgondolkodjunk azokon a dolgokon, amelyek fontosak. A húsvét egyre kevesebbet mond a számunkra, s főként azért, mert nem tudjuk, milyen sokat jelenthetne. Az ünnep közeledtével gyakran sort kerítenek egy-egy hagyományőrző rendezvényre, mégis az az általános vélemény, hogy az ifjúság nem nyitott rá. A horgosi Barka kézimunkázókör egyik tagjának is felteszem a kérdést, hogy mi ennek a passzivitásnak az oka, de nem tud rá válaszolni. Viszont, ahogy körbepillantok az asztalnál, látom, hogy a lányok micsoda műgonddal igyekeznek a miniatűr gyöngyöket egyesével a tojásra rögzíteni, de a többi asztalnál is ugyanezt látni. Égő gyertya felett viaszt melegítenek, és azzal rajzolnak, papírból és textilből mintákat vágnak, és a lányok mellett fiúk is akadnak szép számban. Persze ők inkább az előtérben a régiségek mellett nézegetik a huszárkardot és a harci szekercét. Közelebb lépek, és érdeklődve hallgatom én is a gyűjtemény tulajdonosát, Berényi Mihályt, hogy miért van hét lyuk a szerencsepatkón, a gyerekek pedig kérdezősködnek, és büszkén mesélik, ha valamelyik tárgyról már hallottak. A régiségek mellett hímzéseket és gyöngyből készült ékszereket is meg lehet csodálni. A falakat pedig Zorica Kuzmanov képei díszítik, és a festőnő maga is ott ül a gyerekek közt, és velük együtt festi a gipszformákat. A Barka kör tagjai segítőkészen körbe is vezetnek, büszkén mutogatják és mesélnek munkáikról. Amikor arról kérdezem őket, nem gondoltak-e arra, hogy ezt a tudást, amit felhalmoztak, át kellene adni, bólogatnak, viszont apad a lelkesedésükből: kevés az érdeklődő a munkájuk iránt. A hímzés időigényes munka, a rohanó fiatalság pedig türelmetlen. Elismerem az érvüket, azonban látva az Iringó akciójának újabb sikerét, arra jutok, hogy ahhoz, hogy az újabb generációk hozzáállása megváltozzon, az kell, hogy mi is változzunk. A hagyományápolás nemcsak arról szól, hogy betartjuk őket, hanem tudatosítani is kell, hogy miért fontos mindez. A kultúránk a legértékesebb örökségünk, és kezünkben a felelősség s egyben a mi sorsunk is.
