Fotó: Szögi Csaba
Hét évtizedből fél évszázadnyi idő rendületlen hűségben – maradék magyarságunk maradandó értéke!” – méltatta recenziójában Mák Ferenc Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című, válogatott publicisztikai írásait tartalmazó, a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent dupla kötetét, amellyel csütörtökön este a zentai Művelődési Házban a helybéli érdeklődők is közelebbről megismerkedhettek. A kiadványban néhány száz írás (riport, glossza, vezércikk etc.) szerepel, melyeket a szerző a sok ezer munkája közül választott ki. Jeles írónkkal, publicistánkkal, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség tiszteletbeli elnökével Gruik Ibolya újságíró, lapunk Üveggolyó című művelődési mellékletének szerkesztője beszélgetett. Az esten megtekinthető volt Dormán Lászlónak, Dudás állandó fotóriporterének az alkalmi kiállítása is.
Felvezetőként a szerző kifejezte elégedettségét a könyv szerkesztői iránt, akik a korábbiakkal ellentétben „nem nyúltak bele” a szövegekbe, s elmondta, úgy véli, előzőleg minden alkalommal valamiféle cenzúra működött, amikor az írásait megkurtították.
Az ars poeticájára vonatkozó kérdésre elmesélte: őt az írótársai mindig is újságírónak, az újságíró kollégái pedig írónak tekintették, és egyik közeg sem vette igazán komolyan, számára azonban mindig is lelkes olvasóinak elismerése volt a legfontosabb. Noha maga sem tekinti publicisztikai munkáit „igazi” szociográfiáknak tudományos szempontból, úgy véli, ezek esetében is az irodalmiság, egyáltalán az írás tudásának birtoklása a leglényegesebb, ahogyan azt Illyés Gyula is tanította (aki egyébként bátorította is annak idején Dudást a további munkára). A szociográfiát „veszélyes” műfajnak tekinti, mint általában a valóság feltárását mindig, minden korban.
A beszélgetés a Képes Ifjúság-os idők felidézésével vette kezdetét, amikor is az est vendége elsősorban a Hornyik Miklós fémjelezte korszakot emelte ki és dicsőítette, valódi „aranykornak” tekintve azt, amikor többek között Dormánnal, Németh Istvánnal, Bori Imrével dolgozhatott együtt, és amely időszakban el tudták érni az azóta sem felülmúlt 12 ezres példányszámot, a szórványban is jelentős volt az olvasottságuk, ahová – például Dél-Bánátba, Baranyába – rendszeresen el is látogattak, mind a lapot népszerűsítve, mind riportokat készítve.
Az est folyamán szó esett még a szerző gyermekkoráról, Csantavérről, az ottani paraszti munkáról, mesélő kedvű felmenőiről – akiknek itta minden szavát –, a korai sportélményekről – öt sportágban is jeleskedett –, híres csantavériekről, az élen Matuska Szilveszterrel stb. Amikor végül a napi politikában való részvételére terelődött a szó, kijelentette, a szó fegyver, melyet ki kell használni a közösség javára, talpra állítására, ezért nem éli meg meghasonlásként, nem sajnálja a rá fordított időt, mely az írástól vonódik el – úgy érzi, eleget írt már –, mindez lelkiismereti kérdés számára: sok szerencse is kell közösségünk fennmaradásához, ugyanakkor az magában nem elég, sokat kell tenni is érte; a művészeknek is – és nem csak művészileg… Jövőképe egyébként pozitív, a „csillagok állását” most kedvezőnek tartja.
