Három estén át Újvidék jazzre lélegzett

Van valami különös a jazzben. Talán az, hogy soha nem ugyanazt mondja kétszer, és soha nem ugyanúgy hallgatjuk kétszer. Az idei Újvidéki Jazzfesztivál három napja alatt Újvidék ismét megtelt improvizációval, ritmussal, váratlan találkozásokkal és olyan pillanatokkal, amelyek túlmutatnak a hangjegyeken.

A nyári hőség az esti órákban elcsendesedett, s eközben az újvidéki városközpont lassan átadta magát a jazz sajátos atmoszférájának. Voltak, akik kényelmesen helyet foglaltak a nézőtéren, mások inkább állva, a ritmusra mozdulva követték a fellépőket. Ám mindenki ugyanazért érkezett: átadni magát a zenének.
A három nap során nem csupán a fesztivál fő helyszíneit jártam végig, hanem betekintést nyerhettem a kisebb színpadok világába is, amelyek mind saját hangulattal és közönséggel rendelkeztek. Volt, ahol a hallgatóság szinte lélegzet-visszafojtva figyelte a zenészeket, máshol a jazz inkább közösségi élménnyé vált: az emberek beszélgettek, mozogtak, együtt éltek a zenével. A fesztivál nem egyetlen színpadon, hanem a város központjában, négy helyszínen zajlott.
Az első fesztiválnap egyik legemlékezetesebb pillanata nem kizárólag a színpadon történt. Este, valamikor 22 óra 40 perc tájban váratlanul elment az áram Újvidék központjának egy részén. A sötétség megszakította a programot, ám a hangulatot nem tudta megtörni. A közönség türelmesen várakozott, beszélgetett, mosolygott, és talán ekkor vált igazán nyilvánvalóvá, hogy egy fesztivál sikerét nem kizárólag a technika vagy a körülmények határozzák meg. A jazz ugyanis mindig megtalálja az utat az emberekhez – akár reflektorfényben, akár félhomályban, hiszen a spanyolországi, ám most New Yorkban alkotó Milena Casado áram nélkül adott instrumentális koncertet, amelyen a nézők közül 15 személy a színpadról figyelhette előadását.
A fesztivál egyik legjobban várt fellépője kétségtelenül a nyári színpadon fellépő izraeli Avishai Cohen volt, aki ismét bebizonyította, hogy a jazz képes egyszerre lenni végtelenül személyes és univerzális. Zenéje hol meditatív csendet teremtett, hol pedig elementáris energiával töltötte meg a teret. A közönség szinte lélegzet-visszafojtva követte a dallamokat, amelyek egyszerre idéztek fel távoli tájakat és nagyon is ismerős emberi érzéseket.

A fesztivál kiemelkedő eseménye volt az „Explorations” projekt is, amely a Grammy-díjas, legendás amerikai szaxofonost, Joe Lovanót és Európa egyik vezető jazz-zongoristáját, az olasz Antonio Faraòt hozta össze egy különleges zenei párbeszéd erejéig. Az est során Ira Coleman bőgőjátéka és Jonathan Blake dobjai teremtettek biztos alapot ehhez a kivételes zenei utazáshoz. 
Emlékezetes maradt a szintén olasz Francesca Tandoi fellépése is, amely egyszerre volt elegáns, játékos és rendkívül közvetlen. Produkciója jól példázta azt, amit a jazzkedvelők már régóta tudnak: hogy a virtuozitás és az érzelmek nem egymás ellenében, hanem egymást erősítve léteznek.
A Deep Steady – akik a katolikus portán léptek fel – koncertje szintén meghatározó élményt nyújtott. Az előadás során a ritmusok, a hangszerelés és a színpadi jelenlét együtt teremtettek olyan atmoszférát, amely még jóval a koncert után is ott maradt a közönségben. Ugyanitt adott emlékezetes koncertet a brit Emma Smith jazzénekesnő, valamint az Újvidékre folyton visszatérő jelenleg Bécsben élő, nemzetközileg elismert Vladimir Kostadinović dobos is. Az idei fesztiválon nemcsak az volt az újdonság, hogy több szabadtéri színpadon és nyáron tartották meg a fesztivált, hanem az is, hogy a két kisszínpadon kevésbé ismert zenészek, valamint a jazzt csak valamilyen módon érintő zenekarok és lemezlovasok léptek fel, így kísérelve meg, hogy még nagyobb közönséggel megszerettessék a műfajt.
Az Újvidéki Jazzfesztivál három napja alatt újra bebizonyosodott, hogy a jazz több mint zenei műfaj. Találkozási pont, közös nyelv, olykor pedig menedék a hétköznapok zajából. Három este, amely alatt Újvidék nem csupán város volt, hanem egy nagy, közösen improvizáló közösség.
És talán éppen ez a jazz legnagyobb ereje: hogy amikor elhallgat az utolsó hang, valami mégis tovább szól bennünk.