Immáron több mint két és fél évtized múlt el azóta, amióta a város újabb kori történelmében ismételten ünnepelik február elsejét. Azt a napot, amikor Újvidéket Mária Terézia szabad királyi városi rangra emelte. Ezt a Bács Vármegyében lévő várost, amelyet akkor még „közönségesen” Péterváradi Sáncnak neveztek, a katonai joghatóság alá tartozó, valamint a kamarához tartozó résszel együtt, a vármegye teljes egészében „visszakebelezte” joghatóságába.
Természetesen tette ezt miután a település katolikus és görögkeleti vallású lakossága közös akarattal, alázatos könyörgésekkel „esedeztek” az uralkodónak, Mária Teréziának, hogy az akkor még mezővárosukat szabad királyi várossá nyílvánítsa. S tette ezt azok után, hogy a város lakossága a királyi kincstárba a kiszabott 80.000 rajnai forintot befizette. Az idillikusnak hangzó megfogalmazás mögött azonban sokkal bonyolultabb folyamatok álltak. Annak ellenére, hogy a Péterváradi erőd részének számító sánc körül tehetős szerb lakosság telepedett le, különösen 1739. után, miután a török visszafoglalta Belgrádot.
A német és a tehetősebb szerb polgárok jó része megnövelte az adófizetők számát, a kiszabott pénzösszeggel azonban nem rendelkeztek, s ezért az összeg legnagyobb részet hitelekből fedezték. Az egyik ilyen hitel felvételének körülményeire fényt derítő szerződés a Matica srpska ritkaságok tárában található, erre Heinermann Péter könyvtáros hívta fel annak idején a figyelmünket. A szerződés több okból is figyelemre méltó a szabad királyi városi rang megünneplésének évfordulóján. Mint ahogyan a szövegből kitűnik, a kölcsönt Zaigar (Cajger) Györgytől, a pozsonyi országgyűlés Bars megyei követétől vették fel 1747. november 16-án azzal a céllal, hogy településük számára megszerezzék a szabad királyi városi rangot, amit a szerződésbe is belefoglaltak.
Ez a szerződés, az akkori korszokástól eltérően, magyar nyelven íródott. A kölcsönvett 17.000 forintot a 6%-os kamattal a városnak az év végéig vissza kellett volna fizetnie. Ha ez valamilyen oknál fogva elmaradt volna, az összeg visszafizetéséről saját vagyonukkal és a város vagyonával kezeskedtek a szerződést aláíró és pecsétjükkel megerősítő polgárok és céhek. A szerződést a város nevében azzal a záradékkal, hogy a Szerződés cikkelyeit – „...nemcsak magyarul és Németül, de ráczul is Kinek Kinek értelmére Világosan megmagyaráztam”, Pirschel Matthias, a város bírája írta alá, és az ő pecsétje mellett ott áll a Péterváradi Sánc hivatalos pecsétje is.
Ezek mellett az okmányon 36 aláírás és pecsét is található. 1748-ban Zaigar György meghalt, a későbbi adatok szerint már az új, szabad királyi város új nevén, Újvidék „szerencséjére” ezt a kölcsönt több haladékkal, 1750 októberében, újabb hitelek felvételével és a város vagyonának elkobzásával fenyegetőző hivatalnokok folytonos figyelmeztetéseivel sikerült befizetni a Zaigar-féle hagyatékba. Ez a hitel azonban, a kisebb összegűek közé tartozott. Mert köztudott, hogy a Péterváradi Sánc lakosai Starrenberg gróftól 60.000 forintot, Batthyány-i gróftól pedig 40.000 forint hitelt vettek fel ugyanezzel a céllal, amelyeknek visszafizetése szintén gondokat okozott. Így tehát február elsején nem a város születésnapját ünnepeljük, még ha az jól is hangzik, hanem a Péterváradi Sánc lakosainak azon merészségét, hogy a szabad királyi városi ranggal biztosítsák és megteremtsék az alapfeltételeket, az új nevet kapott, „pro futuro Neo-Plante, Hungarice Uj Videgh, Germanice Ney-Satz” város, újkori, többnemzeti és többvallású szellemiségének gyors fejlődését.
A változások azonban csak 1748. március 23-án keltezett beiktatási okmányokban lettek igazán érzékelhetőek, a város Alapszabályában a több nyelven megírt okmányokba ekkor került először a város nevének szerb változata is, cirill írásmóddal, a Нови Сад. Ezért, az ünnep, igazán, Újvidék minden polgárának ünnepe, bárhogyan és bármilyen írásmóddal is írják, az egykori Péterváradi Sánc, 276 éve már Újvidéknek nevezett város nevét.
