(Az Újvidéki Múzeum archívuma)
Újvidéken az egyik legnagyobb közművesítési problémát, a városi vízvezeték kiépítése jelentette. A mérnöki jelentések alapján, a város területén és közvetlen környékén, szinte lehetetlen volt olyan jó minőségű és bővizű forrást találni, amelyből a 19. századi, akkor még nem is olyan nagy kiterjedésű város vízellátását meg lehetett volna oldani. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Újvidéknek nem voltak meg az előfeltételei, hogy fürdővárosként jegyezze be magát az egykori Magyarország idegenforgalmi térképére. Erre két, számunkra ma is ismert természeti kincs nyújtott lehetőséget. Az egyik az Újvidéki Városi Jódos Gyógyfürdő, a másik pedig az Európa-szerte híres dunai strand.
Az újvidéki gyógyvízforrásról az első adat 1899-ből származik, amely arról szól, hogy Kott József a városi magisztrátustól arra kért engedélyt, hogy a Futaki út mellett lévő artézi kút mellett fürdőt nyithasson. Ebben a „régi” fürdőben, amelynek csak bizonyos részei voltak téglából építve, a többit pedig egy fából ácsolt tetőszerkezet képezte, évente nyolc-tíz kádban kb. 25 000 ember kereste bajára a gyógyírt. Ezt az épületet 1902-ben Guszek István építkezési vállalkozó újította fel. A fürdő nagy népszerűségnek örvendhetett, s ezért 1907-ben, a város először elemeztette a víz összetételét, majd 1909-ben részvénytársaságot alapított Újvidéki Városi Jódos Gyógyfürdő és Ásványvíz Rt. néven.
Az újvidéki gyógyvíz és ásványvíz elemzését a budapesti Hankó Vilmos balneológus és Grittner Albert vegyész végezték el, és arra a következtetésre jutottak, hogy az újvidéki artézi víz nemcsak fürdésre alkalmas, hanem „gyenge, szikes, sós íze ellenére, jelentős jód tartalma miatt” ivóvízként is fogyasztható. Mind jódtartalmú, alkalikus sós hévíz a ritkaságok közé sorolható. „Alig ismerünk vizet, melyet mind fürdővizet összetétele és hőmérséklete tekintetében az újvidéki artézi forrás vize mellé lehetne állítani”. Leginkább a régi lipiki vízzel hasonlítható össze, mondták ki véleményüket a szakértők. Fürdésre használva kitűnő hatását látták a csúz, köszvény, angolkór és bénulás eseteiben. Ivókúrákban, pedig mint jódtartalmú víz a „görvélyes bajoknál, az emésztőszervek, légutak hurutos megbetegedéseinél, húgysavas „diathésisnél” mutatta meg gyógyító hatását.
Az újvidéki artézi fürdőben a jódos forráson kívül, a kor legelőkelőbb fürdőiben megtalálható gyógykezelést alkalmazták, és a gyógyulni vágyók a kor legmodernebb gyógymódját, a villamos kezelést is élvezhették. A „Schnee-féle négyrekeszes villamos fényfürdőt, a galvanizációt, a faradizációt,, a franklinazációt, a „villamos vibrattiós” és „villamos pneumatikus” masszázst is felsorolták a fürdőt népszerűsítő nyomtatványban.
A fürdőorvos dr. Vilt Vilmos volt, aki minden nap, reggel fél 9-től 11-ig, és délután 4-től 5-ig rendelt. A fürdővendégek ekkor még a környék házaiban is találhattak szállást, melyek a „díszes fürdőpalotát körülvevő húszholdas angolparkos városnegyedben voltak”. A fürdőzők a szállodában az egynapos teljes penzióért 5 korona 20 fillért fizettek. Az állami tisztviselők egész évben élvezhették a 25 % engedményt, de mindez mellett, az újvidéki fürdőnek munkásszanatóriuma is volt.
A kiépített fürdőt a város bérbe adta, és a bérlők az első világháború kezdetéig több ötlettel is gazdagítani szerették volna az újvidéki polgárok és fürdővendégek szórakozási lehetőségeit. A vállalkozók tervei a műjégpályától, a megvalósított teniszpályákig terjedtek, egyetlen egy céllal, hogy a vendégek kedvébe járjanak.
A fürdő népszerűsége azonban, sohasem tudott akkora népszerűségre szert tenni, mint a parkban fakadó újvidéki ásványvíz, melyet abban a korban a csábító „Orient” néven forgalmaztak. Ekkor nemcsak az üdítő, frissítő újvidéki gyógyvizet díjazták Párizsban, Londonban és Rómában, hanem a kor divatját követő plakátját is.
