Újabb szégyenfolttal gazdagodott Újvidék. A polgármester, az önkormányzat megfeledkezett a város legjobb tanulóiról. Pedig még ötvenen sincsenek azok, akik iskolájukban kiérdemelték a generáció legjobb tanulójának címét. Mibe került volna egy fogadást rendezni számukra? Egy oklevéllel, vagy ajándékkal jutalmazni őket? Lefényképezni az életbe kilépő tizennyolc-tizenkilenc éves nebulókat, emlékezetessé tenni számukra azt a nagy napot, amikor kitüntették őket. A polgármester csak azokat a diákokat fogadta a tanév végén, akik különböző tudásversenyeket nyertek, vagy részt vettek rajtuk. Miért maradtak ki azok, akik négy éven keresztül tiszta ötössel végezték el a középiskolát – a generáció tanulói? Ezekről a fiatalokról még fénykép sem készült a polgármesterrel, sőt, az újságírók sem figyeltek fel rájuk, nem írtak róluk egy sort sem.
Belgrád polgármestere a főváros legjobb tanulóit – az oklevélen kívül – egy-egy laptoppal ajándékozta meg. Nem ment tönkre a város. Fényképezkedett is a legjobb tanulókkal, és a tévé beszámolt az eseményről. S mi történt ezután? Karađordđević trónörökös és felesége meghívta Szerbia minden generációs tanulóját rezidenciájába, a nevezetes Beli dvorba. Mintegy ötszáz tanuló jelent meg szüleivel, fellépett a legnevezetesebb dalárda, megvendégelték a diákokat, fényképet készítettek valamennyikről, amint a trónörökös gratulál nekik. A trónörökös minden tanulóval kezet rázott, sok sikert kívánt a továbbtanulásban és az életben, s átnyújtott mindenkinek egy oklevelet, végezetül pedig egy aktatáskát és három könyvet ajándékozott mindegyiküknek. A királyi család sem bukott bele a fogadásba. Hol vagy Újvidék? Hol maradtál polgármester úr? Tanulnak-e ezekből a példákból? Vagy a mi legjobb, generációs tanulóink nem érdemelnek ekkora figyelmet? Néhányuktól hallottam, hogy szomorúan vették tudomásul, hogy verejtékes négy évüket csak a bizonyítvány tanúsítja. Városuk nem ismerte el érdemüket.
