Már a 19. század utolsó évtizedeiben élő újvidékiek is kitartóan igyekeztek megszervezni a város korcsolyázó egyletét, mivel a jégkorcsolyázás kedvenc téli időtöltés volt már akkor is.
Többszöri nekifutásból sikerült is elfogadtatni a felsőbb szervekkel az Egylet alapszabályzatát, majd a városatyákkal folytak a tárgyalások egy igazi „mesterséges jégpálya” létesítéséről. Történt ez annak nyomán, hogy a Korcsolyázó Egylet azzal a kérelemmel fordult a városi Törvényhatósági Bizottsághoz, hogy új helyet biztosítsanak a jégpályának. Ez azért vált fontossá, mert a már meglévő jégpályaként használt sétatér melletti nagy tó az alatta lévő meleg források miatt „alkalmatlannak” bizonyult, és csak nagy hidegben volt használható. Az Egylet tagjai kérvényükben az általuk alkalmasnak ítélt területet, amely az új Igazságügyi Palota és a Duna között helyezkedett el, 30 évre kérték ingyen, és a korcsolyázók kényelmét „budapesti mintára” biztosító, egy melegedésre és felfrissülésre szolgáló „pavilont” is emeltek volna. Az Újvidéki Korcsolyázó Egylet nevében az aláírók között volt Zorkóczy Lajos tanár-biológus is.
Az újvidéki városatyáknak is voltak elképzeléseik, amelyeket a városi tanács Gazdasági Bizottsága határozott meg. Szerintük a már említett Örmény töltés északi része és az Új sétatéri tó délnyugati része lett volna a legalkalmasabb mintegy 20 000 négyzetméteres területen. A város ingyen engedte volna át ezt a város tulajdonában lévő vizenyős területet 20 évnyi időtartamra, nem pedig 30-ra, mint ahogyan azt az Egylet szerette volna. Ennek ellenében a város határozhatta volna meg a jégpálya használati díját, úgy a felnőttek, mint a „deák jegyek” árát, és nem utolsósorban az „ingyen jegyek” számát is. Végül is a város Gazdasági Bizottsága a 30 és 20 évre terjedő engedélyt 15 évre csökkentve, ingyen engedte át, hogy a belépődíjakat már a korcsolyapálya felépülése előtt határozzák meg, míg a „deák jegyeket” évről-évre vizsgálják felül, és arról a Városi Tanács hozzon döntést. Volt azonban a város ajánlatának egy buktatója is. Ugyanis a Gazdasági Bizottság azt is kikötötte, hogy a városnak jogában áll egy felszólítással visszakérni a „mesterséges jégpálya” területét. Lévén, hogy az Egylet részvénytársasági alapon szerette volna működtetni a korcsolyapályát, a város feltételei alapján nem toborozhatott tagokat. Parchetich Vincze bizottsági tag azon a véleményen volt, hogy a városnak nem kellene olyan feltételeket szabnia, amelyek megakadályoznák a korcsolyapálya működtetését, és azt javasolta, hogy ha a városnak szüksége lenne az említett telekre, akkor az Egylet kárpótlását is lássa elő. A kárpótlás lehetőségét a Tanács nem fogadta el, viszont 3 évnyi lemondási időt hagyott jóvá, ha a városnak szüksége lett volna erre a területre. A Korcsolyázó Egylet elnökségének nevében azonban Zorkóczy Lajos úgy nyilatkozott, hogy a város feltételei elfogadhatatlanok. A már elkészített melegedő pavilon tervrajzait tehát hiába készítették el, nem valósíthatták meg terveiket, mint ahogyan nem valósult meg a Danubius Evezős Egyletnek az a terve sem, hogy a városháza körül létesítsenek körkorcsolyapályát, vagy Mayer Józsefnek a már álló Jódos fürdő mögötti téren felépítendő teniszpálya-műjégpálya terve sem. Az újvidékieknek így egészen a 20. század második feléig nem lett műjégpályájuk. Viszont a Duna árterületén lévő kisebb-nagyobb tavacskákon szabadon korcsolyázhattak továbbra is. A város peremén élőknek pedig továbbra is ott volt a Kis-Duna, ahol elegendő volt csak egy fából faragott és fémlemezzel ellátott, madzaggal lábhoz erősített „korcsolya” is, hogy a szegénységben élő gyerekeknek is jusson egy kis öröm. A Darányitelep szőlőskertjeiben felépült kicsiny, szoba-konyhás házaikban a „részvénytársaságok” működési szabályai nem éreztették hatásukat. Annak is örültek, ha jutott betévő falatra és fűtőanyagra.
