2012. szeptember 15-e piros betűs ünnep Burcsár Verona életében, hiszen az idei Topolyai Napok keretében a községi képviselő-testület legrangosabb elismerését, a Pro Urbe díjat vehette át. Emellett 2009-ben megkapta Bajsa faluplakettjét, valamint 1970-ben Topolya község Októberi díját. Az említett elismerésekkel közösségünk a képzőművészet terén kifejtett mintegy hat évtizedes tevékenységét jutalmazta.
– 1929-ben születtem Bajsán egyszerű parasztcsaládban. A természetadta rajzolási adottságom már az első osztályban megmutatkozott, amikor betűtanuláskor én nem írtam a betűket, hanem rajzoltam. Szüleim nem értékelték a tehetségemet, így a 6. osztály befejezése után nem jártam iskolába. Segítettem a paraszti munkában, dolgoztam kertészetben, de a legkedvesebb időtöltésem a rajzolás volt – emlékezett gyerekkorára Burcsár Verona bajsai amatőr festő.
Mikor került közelebbi kapcsolatba a képzőművészettel?
– Elvállaltam otthon a lakás kifestését. Nem sok eszközt kellett beszereznem, vettem festéket, meszelőt, ecsetet, hengert és a színek, a formák a falra kerültek. A gangra nem hengerrel tettem a mintát, hanem képet festettem rá. A szomszédok, az ismerősök a csodájára jártak. Gyorsan híre ment a faluban, így sok helyre hívtak pingálni. A módosabb családoknál tájképet is festettem a gangra. Néhány helyen fel kellett újítanom a megkopott, Nagyapáti Kukac Péter által festett képet.
Hogyan került sor a fényképek másolására?
– Az 50-es években nem volt még színes fénykép, így rendelésre a fekete-fehér fényképről képet festettem, ami színes fénykép látszatát keltette.
Mikor váltotta fel a fényképmásolást a tájképfestés?
– Borús Sándor helybeli tanár ösztönzésére képeimen a környezet egy-egy részletét örökítettem meg, házakat, utcarészeket, szántóföldeket, búzatáblákat, kukoricasorokat, szárkúpokat, dűlőutakat és tanyákat.
A nyilvánosság mikor láthatta először az alkotásokat?
– Emlékezetes év az 1959-es, mert akkor volt először önálló kiállításom Bajsán. Felfigyeltek a képeimre szakemberek is, így Straub József meghívására 1963-ban részt vettem a festőtáborban, amelyet Ács József topolyai festőművész kezdeményezésére alapított művésztelep szervezett. Ezután több vidéki város kiállításain is láthatóak voltak a képeim, így Kúlán, Kovacsicán, Törökkanizsán és Bajmokon.
1975-ben nyílt első első önálló kiállítása a topolyai színház előcsarnokában. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Minden tudományos felkészülés nélkül állok a vászon elé, szakkönyveket sosem olvastam, talán ennek köszönhetem, hogy nem fertőztek meg idegen hatások.” Ezek szerint mi az alkotói hitvallása?
– A magam útját járom, a témát belső ihlet sugallatára választom. Leggyakrabban használt színeim a barna és a szürke árnyalatai, úgy érzem, így tudom legjobban kifejezni a bácskai táj poros és egyhangú mindennapi életét.
A 90-es években sajnálatos okok miatt háttérbe szorult az amatőr festészet, elmaradtak a kiállítások. Emlékeiben hogy maradtak meg azok az évek?
– Nem lehetett anyagot beszerezni a munkához, egyedül készítettem porfestékből és durlinból olajfestéket. A nagyon vékony ecsetet én is a hajszálamból csináltam, mint ahogy mesélték, hogy annak idején Nagyapáti Kukac Péter.
2007-ben művésztelep alakult Bajsán, Kollár lászló Belgrádban élő pilóta és festő, a falu szülötte, nyaranta nemzetközi jellegű festőtábort szervez. Mit jelent ez az amatőr festők számára?
– A bajsai amatőr festők és a helyi általános iskola diákjai, akik érdeklődést mutatnak a képzőművészet iránt, aktív részvevői a festőtábornak. Munkájukhoz akadémiai festők adnak útbaigazítást, és az ott készült képekből karácsony táján kiállítás látható a faluházban. Érdekességként elmondom, hogy egy festőművésznő megcsodálta tájképemen a fellegeket, és azt mondta, hogy olyanokat nem tudna festeni. Az elismeréstől a fellegekben éreztem magam.
A festészettel eltöltött hat évtized mintegy 400 alkotást eredményezett. Mi lett a képek sorsa?
– Megtalálhatók Bajsán magántulajdonban és középületekben, a környék településein, valamint Magyarországon, Németországban, Ausztráliában, de eljutott még Amerikába is. Jó néhánnyal pedig együtt élek, mintha a gyerekeim lennének.
