Szeptember 23-ától kezdve újra robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora. Minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A teljes beszélgetésről készült videót a Magyar Szó online felületén, a Facebook-oldalunkon és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.
Amikor megtudtam, hogy a topolyai Bethesda Szeretetszolgálat igazgatója lesz a vendégem, a megszokottnál is idegesebb lettem, hiszen nemcsak az motoszkált bennem, hogy ezt is jól kell megcsinálni, hanem az is, hogy végre itt a lehetőség, hogy a fogyatékkal élők világát még közelebb hozzuk a többségi társadalomhoz. Megannyi próbálkozás és lehetőség van és volt már arra, hogy az emberek rájöjjenek, a fogyatékkal élő társaik is épp olyanok, mint mindenki más. Erről a témáról leghitelesebben azonban olyan személy tud beszélni, aki maga is átélte az egészet. Cipó Rózsa is érintett szülő volt. Fia, Ádám, ma már a felhők felett követi édesanyja munkásságát és mindazt, amit a Bethesda munkatársaival együtt igyekeznek naponta megtenni azért, hogy segítsenek a szülőknek és szebbé tegyék a világot.
Húsz éve létezik a Bethesda Szeretetszolgálat Topolyán. Hatalmas múltja van már Vajdaságban. De mégis, hogyan indult ez a csodálatos történet egykoron?
– Egy intenzív húsz évet kell összefoglalni. Ilyenkor mindig egy érzelmi utazásban veszek részt. Visszaröppenek 2002–2003-ba, és látok egy maréknyi elszánt embert, érintett szülőket, családokat, szakembereket, önkénteseket, akik egy jó ügy mellé szerettek volna állni, és ez akkor egy rendkívül innovatív elképzelés volt. Maga a kiindulópont az volt, hogy nem voltak alternatív szolgáltatások a fogyatékossággal élőknek. Kétpólusú volt a világ: vagy állami intézmény, vagy orrvérzésig otthon a gyermekkel. Az volt a célunk, hogy létrehozzunk egy helyet, ahol néhány órában valaki megőrzi a gyerekeinket, hogy mi szülők, meg tudjunk pihenni, dolgozzunk, legyen szabadidőnk. Az volt az elképzelésünk, hogy rögtön a fogyatékkal élők napközis otthonát hozzuk létre, ilyen formában azonban nem lehetett bejegyeztetni, így mellé kellett rendelni a Bethesda Szeretetszolgálatot mint civil szervezetet. Így alakult meg 2003. február 20-án a Bethesda Szeretetszolgálat Topolyán, majd ugyanabban az évben, szeptember 15-én elindítottuk a napközi otthont. A Bethesda 20 év alatt szolgáltató civil szervezetté vált. Első programja a napközi otthon, a második pedig a kísérői szolgálat, vagyis az, hogy mindennap reggel elmegyünk a felhasználókért, délután pedig hazavisszük őket. A harmadik szolgáltatás az eltérő fejlődésű gyermekek nevelését segítő szakszolgálat. Voltak olyan szolgáltatásaink is, amelyek sajnos nem voltak fenntarthatóak, helyi eszközökkel azonban a házi látogatást és az ápolást is végezzük.
Hatalmas kihívásokat állított Ön elé az élet, akár a Bethesda vezetését nézzük, akár pedig az Ön életét. Mégis miből merít erőt a mindennapokhoz?
– Érintett szülőként kerültem bele ebbe az egészbe. Önkéntesként dolgoztam nagyon sokáig, és 2016-ban, amikor a működési engedélyünket kérelmeztük, akkor kellett valaki, aki elvállalja az igazgatóságot. Akkor már csak én voltam ott a régiek közül, így vállaltam. Az, hogy miből merítem az erőt és a motivációt? Ha az első tíz évet nézzük, akkor a saját fiam motivált és a saját élethelyzetem. Azonban ő tíz évvel ezelőtt távozott a mennyországba. Akkor nagyon mélyen el kellett gondolkodnom, most hogyan tovább, azt mondtam, ez nemcsak Ádámról szól, hanem az összes többi felhasználóról, és kötelességem továbbvinni azt az elvet, a hitet, a meggyőződést, hogy a fogyatékkal élő, sérült embereknek is joga van a teljes életre. Van egy olyan tulajdonságom, hogy amit eddig csináltam az életemben, azt soha nem tudtam fél szívvel csinálni. Ez ma is így van: ha azt érzem, hogy valamit kezdek fél szívvel csinálni, akkor azt el kell engednem. Motivál továbbá az, hogy nem a sajnálat, nem a kétségbeesés vezérel bennünket, hanem humorral próbáljuk megoldani még a legnehezebb helyzetet is.
A Bethesda munkájába beletartoznak az érzékenyítő programok is, illetve, ahogyan már Ön is említette, az eltérő fejlődésű gyermekek nevelésével foglalkozó szakszolgálat. Kérem, mutassuk be ezeket röviden.
– Nagyon röviden: az érzékenyítő programokat munkaidőn kívül, önkéntes alapon végezzük. Beletartozik minden olyan program, amelyben a felhasználóinkkal megjelenünk, akár egy városnapi rendezvény, egy múzeum, egy cukrászda, egy bevásárlóközpont, de akár még ez is beletartozik, hogy itt beszélgetünk róluk. A lényege, hogy a szemléletet formáljuk. Jelentős sikereket értünk már el ezzel. Az eltérő fejlődésű gyerekeket nevelő szakszolgálat 2010-ben indult. Mondhatjuk, hogy ez tűzoltás volt. Rájöttünk arra, hogy a mi rendszerünk hiányossága az, hogy sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem a szociális védelemben nincs rendszerszintű szűrés a gyermekek körében. Ez a szakszolgálat a korai fejlesztést látja el, amely mára óriásivá nőtte ki magát. A sajtóban nem is nagyon merünk róla beszélni, mert szájhagyomány útján terjed a híre. Szülő a szülőnek ajánlja. Várólistánk van már. Ezen a szakszolgálaton belül elérhető a gyógypedagógus, a logopédus, a pszichológus, a mozgásterapeuta az alapozó terápiával és a TRMT-tornával.
Mikor kellene elkezdeni a gyermekek fejlesztését, illetve milyen eredményeket lehet elérni a rendszeres fejlesztéssel, például lehet-e elérni a teljes felzárkóztatást?
– Abban a pillanatban, hogyha valaki felismeri, hogy valami nem stimmel a gyereknél, szakemberhez kell fordulni. Ez lehet a csecsemőkor is. Vannak olyan súlyosan halmozottan sérült gyerekek vagy koraszülöttek, akik inkubátorban töltenek két-három hónapot vagy annál is többet, és már ott elkezdik a fejlesztésüket. Tehát a lehető legkorábbi időpontban el kell kezdeni. Minden gyerek egyedi, és a fejlődésmenet is változó náluk. A hangsúly a szülő és a szakember együttműködésén van. A szülő türelme, kitartása, alázata nagyon fontos. Meg kell érteni, hogy nem lehet „megjavítani” egy gyereket egy éjszaka leforgása alatt. Ezek a fejlesztések hosszú folyamatok, és kitartó munkát igényelnek. Hogy megtörténhet-e a teljes felzárkózás? A teljes megtörténhet, de nem biztos, hogy megtörténik. A mi elvünk az, hogy az adott egyedből a benne rejlő maximumot kell kihozni. Ha kihoztuk a maximumot, akkor örülhetünk.
Véleménye szerint hogy viszonyul jelenleg a társadalom, a közösség a fogyatékkal élő emberekhez?
– Nem rossz, de lehetne jobb is. A sztereotípiák, a stigmák, a tabuk még mindig megvannak, sőt a homokba dugott fejek is. Nagyon sok mindent elért a Bethesda, és a társadalmunk is. De ha a világot nézzük, még a világban is arra törekszenek, hogy olyan jogszabályokat, olyan törvényeket hozzanak, amik a teljes élethez segítik hozzá a fogyatékkal élőket. Ugyanez megtörtént Szerbiában is valamilyen szinten, szabályozásban, rendeletekben, de azt el kell mondanom, hogy Szerbia pillanatnyilag legalább fél évszázaddal le van maradva a Nyugat mögött. Úgyhogy ezzel kapcsolatban az érzésem igen ambivalens. Mondjuk azt, hogy van mit tenni, még nagyon sokat ezen a téren.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
