2024. június 20., csütörtök

Tovább csinálom – VIDEÓ

Utasunk Mezei Zsuzsanna, a Tordaiak Klubjának elnöke, a Tordai Újság főszerkesztője

Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgető műsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, azonban olyan személyek is az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek, illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap a reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.

Mezei Zsuzsanna Tordán nőtt fel. Ahogyan odaértem a takaros kis ház kapuja elé, megkérdezte, megengedem-e, hogy megmutassa, hol volt a családi házuk. Természetesen igent mondtam, kíváncsi voltam rá, szeretem mások emlékeit hallgatni. A földes út mellett, amelyre befordultunk, már nem volt ház, csak szántóföldek.
– Itt volt – mutat Zsuzsanna a zöld búzaföldre. – És látja, innen néztük mindig a basahídi templomtornyot.

Tordáról Péterváradra költöztek. Nagy váltás volt ez az ön számára? 
– Az első igazán nagy váltás az nem is Pétervárad volt, hanem Nagybecskerek. Ide jártam gimnáziumba. Torda egy nagyon zárt közösség volt, itt mindenki magyarul beszélt. Amikor elmentem Nagybecskerekre, akkor csak kapkodtam a fejem, hogy itt más nyelven is beszélnek. Tudtam azt, hogy más nyelv is van a magyaron kívül, de akkor is ez volt nekem az első nagy megrázkódtatás. Az, hogy ott be kellett épülni nekünk, falusi gyerekeknek az osztályba. Amikor elkerültem Újvidékre az egyetemre, az már nem volt akkora váltás nekem. Ott inkább a távolságokat kellett megszoknom, azt, hogy busszal kellett A pontból B-be eljutni. Amikor elkezdtem dolgozni a Heréskertben, ott már nem éreztem annyira, hogy kinéznek a falusi származásom miatt, de abban az időben már igazán városiasnak éreztem magam.

Magyartanárnőként kezdett el dolgozni, és nagyon sokáig ez volt a szakmája. Mondhatni, hogy ez egy álommunka volt az ön számára?
– Nagyon jó magyartanárom volt, megszerettette velem az irodalmat és a nyelvtant. Imádtam a magyar nyelvet, a fogalmazást, az olvasást. Faltam a könyveket, így magától adódott, hogy magyartanár legyek. Nem is nagyon mertem más szakra menni. A történelem is nagyon érdekelt már gyermekkorom óta, de a nyelvtudásom megakadályozott abban, hogy más szakmát válasszak. Tulajdonképpen nem is tanár szerettem volna lenni, hanem újságíró. Faluműsort szerettem volna készíteni, magam is szívesen hallgattam. A tanári hivatás viszont nagyon szép. Most nem tudom milyen a gyerekekkel foglalkozni, akkor még nagyon jó volt. Amikor elmentem Belgrádba, ott idegen nyelvként tanítottam a magyart. Kihívás volt számomra, hiszen az egyetemi évek alatt nem tanították meg nekünk ennek a módszertanát, így magyarországi könyvekből dolgoztunk. A diákjaink diplomáciai személyek voltak, motiváltak, nem volt gondunk azzal, hogy ösztönözzük őket a tanulásra. Kilenc hónap alatt olyan szinten megtanulták a nyelvet, hogy a szakszövegeket is értették. Ezt követően, amikor megnyílt a magyar tanszék Belgrádban, akkor szaktanácsadóként közreműködtem. 17 évig dolgoztam Belgrádban, a végén már igazán fárasztó és megterhelő volt, de mindig az tartotta bennem az erőt, hogy láttam a haladást, az elért sikereket. Amikor felmondtak, akkor nagyon megviselt, de tudom, hogy ezzel jót tettek nekem.

Hiszen akkor jött az életébe a Vajdasági Levéltár, ahol ötvözni tudta mindazt, amit nagyon szeret: az olvasást és a történelmet.
– Belepottyantam egy olyan munkába, amiről nem is tudtam, hogy milyen. A magyar iratok rendszerezésére vettek fel. Az 1700-as évekkel kezdtem, és érdekes volt számomra, hogy abban az időben még olyan perek zajlottak, amelyeket azért indítottak, mert valaki káromkodott. Ha belegondolunk, akkor most az egész világ börtönben lehetne. Ezt négy-öt évig csináltam, amikor is más munkát kaptam: az 1944/45-ös eseményeket kezdtem el kutatni. Becsülettel csináltam ezt a munkát, rengeteg időm, energiám, és mondhatnám, hogy az egészségem is ráment. Nagyon megviseltek a dokumentumban olvasottak. Azonban büszke vagyok rá, hogy végigcsináltam.

Mit jelent az, hogy a tordaiaknak van egy saját lapjuk, ami csak róluk szól?
– A tordaiak számára a Tordai Újság a legfontosabb. Évente 4–5 szám jelenik meg, 400 példányban adjuk most ki, korábban 700-at nyomtattunk, de ahogy töpörödik a falunk, úgy csökken a példányszám is. Várják az itt élők, pl. most jelent meg a húsvéti szám, de kérdezik, hogy mikor jelenik meg a következő. Nagy felelősség szerkeszteni, főleg azért, mert már nagy hagyománya van. 25 éve jelenik meg ez a lap. Igyekeztünk újításokat belevinni, ami sikerült is. 

Tavaly Magyar Arany Érdemkereszttel díjazták. Mit adott ez az ön munkásságához? Hogyan élte meg ezt az elismerést?
– Még mindig könny szökik a szemembe, ha beszélek róla, mert nem vártam, és nagyon jólesett. Tényleg igyekeztem. Minket itt úgy tanítottak, hogyha elébed kerül egy munka, fogj hozzá, és csináld. Nem kell azon gondolkodni, hogy kell-e, nem kell-e, itt van a munka, és csináljad, és azért nem nagyon vártuk el, nem is nagyon kaptunk dicséretet, ha megcsináltuk a saját munkánkat. Ez viszont meglepett és nagyon jólesett. Mondhatom azt, hogy ez életműdíj, tehát amit eddig csináltam, és most úgy szégyellem magamat, hogy akkor most nem kell csinálnom semmit? De hát csinálni fogom, mert még tele vagyok ötletekkel. Ezzel nem zárult le, hogy ilyen rangos elismerésben részesültem, hanem tovább kell folytatni, van itt még mit csinálni.

Nyitókép: Mezei Zsuzsanna és Kállai Göblös Nikoletta