Több végvárban is szolgálhatott, mivel – bár adatok nem maradtak fenn róla – Szapolyai János erdélyi vajda 1513-as törökök elleni hadjáratában mint lovaskapitány vett részt. A hadjárat után nándorfehérvári őrségben maradt. Itt vívott győztes párviadalt 1514. február 28-án a szendrei lovas szpáhik vezérével, az epeirosi Alival, aki már sok vitéz halálát okozta. Ezért a tettéért a király, II. Ulászló kétszeres zsold és aranylánc mellett lovagrendbe emelte, falut ajándékozott neki, valamint engedélyezte, hogy a családi címerébe a hőstett emlékére egy karddal levágott vérző kart illesszen.
Eközben Bakócz Tamás esztergomi érsek és szentszéki követ 1514. április 9-én kihirdette a pápai bullát, azaz a törökök elleni kereszteshadjáratot. Máig sem tisztázott körülmények között választotta Bakócz Tamás Dózsát a keresztes hadsereg vezérévé. Május közepére az országban mintegy 40 000 fős paraszti had gyűlt össze, vezetése alá, azonban szervezési hiányosságok, Bakócz visszakozása, a keresztesháború lefújására tett kísérletek, a nemesek ellenkezése és az akkor uralkodó viszonyok együttesen a felkelés kirobbanásához vezettek. Dózsa György és testvére Dózsa Gergely fogságba esett. Később tetteiért testvérével együtt kivégezték. A korabeli feljegyzések így írtak Dózsa György kivégzéséről: először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak, fogaikkal széttépték és felfalták. A szeme láttára három darabra vágták öccsét, majd ezután a testet négyfelé vágták, és bitófára függesztették. A hiedelemmel ellentétben a trón, amelyre ültették nem volt tüzes, csupán a korona, amelyet fejére raktak.
Dózsa György személye a későbbi korokban az elnyomó nemesi hatalom elleni harc jelképévé vált. Dózsa a hivatalos marxi történelemszemlélet fő motívumára, a nemesség és parasztság közötti osztályharcra adott szemléletes magyar példát – azonban fontos megjegyezni, hogy maga Dózsa is nemes volt.
