– Ezt az egy szobát fűtöm rendesen, a többit éppen csak, a fürdőben meg a konyhában pedig bekapcsolom a hősugárzókat. A fürdőszobával még nincs is akkora probléma, azt körbeöleli a többi helyiség, de a konyhában hiába megy a fali melegítőn kívül a villanykályha, az alatta lévő pince hűtőházként sugározza a hideget a járólapon keresztül – szabadkozott a szomszédasszony arra az esetre, ha netán fáznék nála. Megnyugtattam, hogy a benti húsz fok tökéletes, nálam sem jobb a helyzet, sőt még túl is szárnyalom ebben a keserves versenyben, mivel a fürdőszobámban egy fagyosabb éjjel után kilenc-tíz fokot mutat a hőmérő, de távfűtés vagy központi kazán hiányában a többi szoba sem sorolható éppen a kellemesen kategóriába.
Valahogy így fest a szomszédasszonyom és a saját téli kálváriám: ő már nem fogja beszigeteltetni a házát, cirkulációs fűtést sem építtet ki, esetemben pedig nem tartozik a realitások közé egy ilyen beruházás, hiszen egy társasházi lakást nem lehet az ember kénye-kedve szerint alakítgatni, főleg ha nem is sajátja. Úgyhogy a szomszédasszonnyal azon reményeinken túl, hogy nem lépjük át a vörös zónát, én abban is bízom, hogy jövő télre már búcsút mondhatok jelenlegi vermemnek.
– Nagyon figyelek arra, hogy ne legyen magas a fogyasztás, de így is sokat fizetek, miközben egyáltalán nem mondanám ideálisnak a benti hőmérsékletet. Aztán néha elszakad a cérna: hát nem éltem már eleget ahhoz, hogy végre jó melegben lehessek? A fene egye meg azt a határt, inkább feltekerem a fűtést. De aztán gyorsan vissza is vonom a gondolatot, vele együtt a gombot is balra csavarom, mert mégsem lenne észszerű erre költenem a nyugdíjam háromnegyedét – hallgattam a panaszát.
– Ha ez elmúlik, talán egy rövid ideig nem lesz okom bosszankodni, utána meg leköltözök a pincébe, hogy hőguta nélkül túléljem a nyarat. Nemhogy kitalálnának valamit, amivel azt az eszement nyári hőmérsékletet eltárolnák télre – mondta keserédesen mosolyogva, én viszont elbúcsúztam tőle, de mielőtt rávettem volna magam, hogy saját hajlékomba visszatérjek, és maximumom pörgessem a villanyórát, inkább tettem kinn egy nagyobb kört. Bámultam a házak párás ablakait, a pöfékelő kéményeket, a füstgázkivezetéseket meg a homlokzatokon zakatoló klímákat. Biztos vagyok benne, hogy sokaknál a fűtés java az utcát melegíti. Talán jobb helyzetben vannak azok, akiknél a radiátorokat távfűtés táplálja, igaz, hogy a fizetésük jelentős részét felemészti, de legalább meleg van. Elfogadható kompromisszum ez?
Ha beletörődni nem is tudtam, otthon tripla rétegű ruházatban azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy valahol valakinek még ennél is sokkal rosszabb. Egészen addig ismételgettem ezt a mantrát, amíg a magyarországi rokonlátogatás során az ottani tömbházak lakásait pásztázva ne láttam volna tárva-nyitva lévő ablakokat, mögöttük pedig nyári szerelésben flangáló embereket.
– Nem, ez nemcsak ma van így, hanem egész télen – magyarázták a rokonok, akik szintén rövidgatyában sétálgattak a lakásban, de azért panaszkodtak, hogy mennyit fizetnek a trópusi körülményekért. Havonta nagyjából ötezer dinár értékben „károsítja meg” őket. Döbbenet és irigység keveredett bennem. Habár tisztában vagyok vele, hogy sokaknál ott sincs kolbászból a kerítés, ezek itt ájuldoznak a melegtől, elkerekedett szemmel reagálnak a húsz fok alatti lakáshőmérsékletet említve, manuális fűtési technikáról pedig mintha az életben nem is hallottak volna.
– Akkor ez itt az ígéret földje – engedtem meg magamnak a kissé provokatív kijelentést, mire a szoba egy szempillantás alatt politikai megmondófórummá alakult át. Nem figyeltem rájuk, a szomszédasszonyoméhoz hasonló irreális gondolat motoszkált a fejemben: hogyha akár csak egyetlen nyitott ablakon elszökő melegből hazavihetnék valamennyit, már azzal is beérném. Ennek hiányában sokakkal együtt visszafelé számolom a téli napokat, az óraállást, és abban reménykedem, hogy jövőre talán a fagyos időszakok hosszát is úgy lefaragják, mint a vörös zóna határát.
Nyitókép: Pixabay
