Az ősi időkből fennmaradt történet ez, amelyet a legöregebb bölcsek meséltek tovább a fiatalabb nemzedékeknek tavaszi estéken, a tábortüzet körbeülve, amikor a csillagszőnyeges égbolt alatt kitágult az ember képzelete, és fel tudott idézni maga előtt egy olyan mesebeli világot, amely szebb és színesebb volt annál, amiben mi élünk, itt, a sivatagban, és most, a huszonkettedik század kopár hajnalán.
Valamikor régen, még a Nagy Pusztulás előtti korokban, ahonnan nem maradtak fenn kézzelfogható, bizonyítékértékű emlékeink vagy tárgyaink, a bölcsek történetei szerint sűrű erdők és tágas mezők borították a kisebb-nagyobb településeket övező környéken. Csodálatos tájak terültek el szerte a vidékeken, bármerre vándorolt az ember, gyönyörű természeti környezetben találhatta magát akár csak néhány percre a nyüzsgő emberáradattól.
Ilyenkor egyesek kikerekedett szemmel hallgattak, mások viszont csak kétkedve forgatták a fejüket. Nekünk, fiataloknak is hozzászokott a tekintetünk a tágas pusztákhoz, a végtelen szemhatárokhoz, de a mesékből éreztük, ez a múlt valami egészen más volt, mint a mi keserves, tapintható valóságunk…
A történet szerint a főváros mellett volt egy hatalmas erdő, amelyet szentként tiszteltek. Mint ahogy azokat az embereket is, akik benne éltek. Néha-néha bukkantak fel a rengeteg szélén és a mellette húzódó tisztáson, révedő szemmel bolyongva, maguk elé mormolva – talán valamiféle imákat vagy mantrákat. A rejtély ködébe veszett, vagy legalábbis nem lehetett tudni, hogy miből éltek, a suttogások szerint maga az erdő tartotta el őket.
A legenda úgy szólt, hogy az erdő sűrűjének legmélyén volt egy barlang, amelyben egy állandó forrás tört fel. A bolyongó szentek ebből ihattak a feltételezések szerint. S akkoriban úgy hitték, ennek a forrásvíznek valamiféle varázsereje, kábító hatása lehetett az elmére, lélekre. Annyi biztos, hogy a furcsa különcök magatartását és állapotát szorosan összekötötték a forrással.
Róluk és az életükről egyébként azért nem lehetett tudni semmi pontosabbat, mert az egyszerű földi halandók nem tudták megközelíteni őket, hiába próbálkoztak. Nemhogy szóba elegyedni, de fizikai közelségbe sem tudtak kerülni a különös szerzetekkel. Nem véletlen, hogy halandóknak nevezem az akkori egyszerű városlakókat. Ők ugyanis – legalábbis a bölcsek így mesélték – halhatatlannak nevezték az erdei embereket.
Mert a misztérium sokkal mélyebb volt. A város alapítói idejéből fennmaradt bizonyítékok szerint egyedül akkor, néhány évtizeddel a város megépítése után, de a későbbi jelenből nézve már századokkal korábban vonult ki egy kis kolónia, néhány tucatnyi ember az erdőbe – azóta viszont senki soha nem választotta az árnyékos erdő lombkoronáit és ösvényeit. Tehát azok, akiket akkoriban, a Nagy Pusztulás előtti utolsó években a városlakók láttak az erdőben és körülötte bolyongani – ugyanazok voltak, akik századokkal előbb kiszakadtak a társadalmukból. Egyesek emiatt odáig mentek, hogy nem csak halhatatlannak – isteneknek nevezték őket.
A kíváncsibbak közül sokan próbálták megtalálni az erdő mélyén a titokzatos forrást, de senki sem járt sikerrel. Így szólt az akkoriban széles körben hangoztatott közvélekedés, a forrás rejtély, talány maradt. A bölcsek ugyanakkor mást is hozzátesznek a meséhez. Mint mondják, időnként előfordult, hogy az erdőből különös állapotban tért vissza egyik-másik felfedező kedvű kiránduló. De az ő eseteikből nem akartak eseményt csinálni a nyilvánosság előtt.
A balsorsú csavargók ugyanis – a legendák szerint – egytől egyig zavarodott, kusza tekintettel, bomlott elmével tértek vissza az erdőből. A bölcsek szerint ők ráakadhattak a forrásra, és annak lehetett ilyen hatása a pórul járt szerencsétlenekre. Azt mondják, ezek a párák – hasonlóan az erdei emberekhez – maguk elé motyogva, békésen ücsörögve töltötték hátralévő napjaikat valamelyik intézetben. Azt suttogták maguk elé meredve, néha riadt, néha boldog tekintettel: nincs halál, csak élet van, nincs halál.
Nyitókép: Pixabay
