Ülök a konyhában, előttem egy fél csokitorta. A születésnapi tortám fele. Pár órával ezelőtt még amiatt aggódtam, hogy túl kicsit vettem, és nem jut belőle mindenkinek elég. Nagyjából húsz vendégre számítottam, meghívtam a családot, rokonokat, barátokat. A cukrászdában biztosítottak róla, hogy annyi embernek ez bőven elég lesz. Végül is igazuk lett.
Eddig nem nagyon értékeltem a sok előkészülettel járó, nagy, hangos összejöveteleket, igényem és időm sem volt ilyesmire, de az utóbbi időben egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy ezek fontos és értékes pillanatok. Kezdem felismerni, hogy az ünnepek arra valók, hogy egy kis szünetet tartsunk, együtt legyünk, örüljünk egymásnak. Éppen ezért nagy gonddal választottam ki az ünnep központi elemét, a tortát. Legyen csokis, a csokit mindenki szereti – gondoltam, de hogy azoknak is kedveskedjek, akik inkább a gyümölcsös ízeket részesítik előnyben, kértem, hogy tegyenek bele, mondjuk, egy kis meggyet. Így már biztosan mindenkinek megfelel, csokis is, gyümölcsös is. Majdnem mindenki eljött, boldogan tettem eléjük a tortát, elfújtam a gyertyákat, annak rendje és módja szerint kívántam is valamit, csak magamnak, bele a sok kis apró lángba. Aztán szeletelni kezdtem a tortámat, és kínálgatni a vendégeket.
– Ne haragudj, én nem kérek, épp diétázom – hárította el valaki az édességet.
Majd jöttek sorban a kifogások:
– Én már évek óta vegán vagyok, nem emlékszel?
– Én most nem kívánom a tortát, köszi.
– Nem cukormentes, igaz? Akkor nekem tilos, inzulinrezisztens vagyok.
– Én csak a gyümölcstortát szeretem, ezt most kihagynám, ha nem gond.
– Az az igazság, hogy én nem bírom a torták textúráját, az a sok krém… nem, kösz!
Hűha… én csak egy szülinapi bulit akartam szervezni, ez meg itt a konyhámban inkább egy dietetikai konferenciára hasonlít, vagy olyan, mintha a gasztronómiai hadosztály kereszttüzében állnék. Mintha én lennék az ellenség, aki mások egészségére tör, támad gluténnal, cukorral, kakaóval, nekik pedig meg kell védeniük magukat. Ezek szerint messze nem voltam elég körültekintő, amikor tortát választottam. Más textúra kellett volna, kevesebb krém, több gyümölcs, cukor helyett édesítő, semmi tojás, semmi tej, és még a csokit sem szereti mindenki?! Látszik, hogy nem ünnepeltem az utóbbi időben… Számomra a torta szent dolog, az ünnep lelkét jelenti. Gyerekkoromban, ha összejövetel volt nálunk, és maradt süti, én másnap bizony azt is reggeliztem. Az óvó nénivel voltak is emiatt nézeteltéréseink, mivel ő úgy gondolta, hogy a torta nem számít reggelinek. Hogyhogy nem? Hát ünnepeltünk, ez kivételes nap! Csak ilyenkor reggelizhet az ember egy szeletet a tegnapi boldogságból. Mit nem ért ezen?
Valami ilyesmire számítottam most is. Mostanra viszont mindenki a maga szabályai, korlátai és ízlése által határolt saját kis szeletet „harapja ki” a tortából. Vegán, paleós, IR-es, gluténérzékeny, diétázó, ki-ki a maga fogyókúráját, gluténmentes identitását vagy a kalóriatáblázatát rágja. Mintha mindenki a maga kis világába vonult volna, és az ünnep közös öröme csak halványan csillanna a szemünkben. Ez az ünnep paradoxona: együtt vagyunk, ugyanazt az asztalt üljük körül, mégis eltávolodunk egymástól, a közös élmény pedig elveszik a sok „nem lehet”-ben és „nem akarom”-ban.
Miután a vendégeim elmentek, és én egyedül maradtam a torta érintetlen felével, eszembe jutott a cukrászda előtti jelenet még reggelről. Amikor átvettem a tortát a cukrászdában, néhány építőmunkás állt az ajtó előtt, akik tréfásan megjegyezték, hogy ők egyébként hivatásos tortakóstolók, és nekik jár az első falat. Adnom kellett volna nekik, hátha időben kiderül, hogy mérgezésveszélyes. Ám ha már így alakult, felvállalom a terhet, megmentem a világot a tortámtól – gondoltam, és vidáman falatozni kezdtem. Reggelire azért hagytam egy szeletet.
Nyitókép: Pixabay
