Nemrég csatlakoztam egy egészségeséletmód-csoporthoz. Rendszeresen kapok tőlük mindenféle jó tanácsokat a testi-lelki jóllét megőrzésére, tornagyakorlatokat, fittrecept-ajánlatokat, ilyesmiket. Hetente elküldik a legegészségesebb reggelik listáját is: zabkása, tojás különböző módokon elkészítve, zöldségek és avokádós pirítós, szigorúan teljes kiőrlésű kenyérből. Hm… persze, hisz az avokádó köztudottan minden bokorban megterem errefelé, és fillérekért hozzá lehet jutni. Többé-kevésbé azért követem a javaslatokat, hisz az egészség mégiscsak fontos, és ki vigyázhatna rá jobban, mint én saját magam. Reggelente azonban, miközben álmosan kevergetem a zabkásámat a tűzhelyen, időnként megjelenik a lelki szemeim előtt egy jó szaftos-zsíros frissen sült túrós burek (emlék)képe.
Nem a legegészségesebb étel, az igaz, de annál finomabb. És biztos vagyok benne, hogy mindenki tudja, hol kapható a városban a legjobb burek, mindenkinek van kedvenc helye. Persze nekem is. Az enyém nagyon egyszerű, nincs villogó reklámtábla, nem hirdetik ínycsiklandó képek a portékát. Aki nem tudja, mi rejlik a rácsos üvegablakok mögött, annak legfeljebb az tűnik fel, hogy valamiért az utcán kígyózik a sor. Hacsak nem ingyen osztanak valamit, akkor ez önmagában is bizonyítja: itt valami különleges történik.
Odabent sincs semmi flanc, a padlón és a falon hófehér csempe fut végig, egészen a plafonig. Semmi dizájn, semmi loft hangulat, semmi kézzel írott tábla arról, hogy a croissant bio, a kávé pedig fair trade. Csak a rideg, tiszta, fehér csempe, amelybe beleégtek az évtizedek. A fémpult mögött fehér köpenyes asszonyok szolgálják ki a vendégeket: mérik a túrós, húsos, almás, esetleg – ha valaki mégis divatozni szeretne – pizzás burekot. Hátul, a konyhában pocakos férfiak hajolnak a forró tepsik fölé, serceg a zsír, az illat betölti a teret. Az asszonyok hátrakiáltanak: „Fogytán a húsos! Egy tepsi túrósat, gyorsan!” Ők pedig letörlik a homlokukat, és már tolják is befelé az újabb adagokat a kemencébe. A munkaidő a készlet erejéig tart, igyekezni kell.
A teremben néhány asztal is akad, a legegyszerűbb fajtából, azok számára, akik helyben fogyasztják falatokra vágott, joghurttal nyakon öntött reggelijüket. Nem zavarja őket, hogy a kígyózó sor közepén ülnek. Mindenféle ember megfordul itt, munkásruhás férfiak, nagymamák az unokáikkal, csinos fiatal nők elegáns magas sarkúban, öltönyös hivatalnokok. Előny csak a kisgyerekkel érkezőknek jár, őket soron kívül szolgálják ki. Senkinek nincs kifogása ez ellen, senki nem húzza a száját. Íratlan szabály, hogy a gyerek ne várjon, az ő éhsége elsőbbséget élvez. Mellébeszélés sincs ám, aki sorra kerül, röviden, határozottan bemondja a kívánságát: harminc deka túrós, húsz deka almás, egy pohár joghurt, köszönöm. Nincs hosszas gondolkodás, bizonytalankodás, itt mindenki tudja, mit akar.
A fenszi pékségek és trendi reggelizők korában, ahol a lattét mandulatejjel szolgálják fel, a croissant mellé pedig chiapuding jár, ez az egyszerű hely olyan, mint egy időutazás, egy másik dimenzió: itt a kilencvenes évek világa fogad, a gyerekkoromé, változatlanul, makacsul ellenállva az idő múlásának. A fehér csempék közt megállt az idő. A legszebb az egészben, hogy itt mindenkit összeköt valami. A különböző életkorok, társadalmi rétegek és stílusok emberei mind ugyanarra várnak: egy falatnyi meleg burekra a város legfinomabbjából, ami talán nem szerepel az egészséges reggelik listáján, de annál jobban táplálja a lelket.
Ma én sem tudtam ellenállni, félretoltam a zabkását, és beálltam a sorba. Várakozás közben érdekes feliratot vettem észre: esküvő miatt egy hétig zárva. Talán a burek szerelmesei épp itt mondják majd ki a boldogító igent?! A gondolat, hogy valaki ebben a sorban ismerkedett meg a jövendőbelijével, egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Vajon egy tál zabkása képes lenne erre valaha?
Nyitókép: Pixabay
