Add csak ide a telefonodat! – ripakodott rám a minap a szomszédasszonyom, amikor kora reggel kiléptem a kapun, én pedig, nem számítva az ilyesfajta köszöntésre, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, arról nem is beszélve, hogy mitévő legyek, hiszen a telefon olyan eszköz számomra, amelyet nem szívesen adok mások kezébe, na nem azért, mert esetleg olyan titkokat rejtene, amelyeknek a kitudódása különösebb fejfájást okozhatna számomra, egyszerűen csak azért, mert annyira személyes használati tárgynak tartom, hogy úgy érzem, nem másoknál van a helye, hanem nálam. Más kérdés persze, ha valaki hirtelen segítségre szorul, és azért kéri kölcsön néhány pillanatra, hogy elküldjön egy üzenetet vagy elintézzen egy gyors hívást rajta, olyankor nyilván én is eltekintek ettől a beidegződésemtől, ebben az esetben azonban, bár nem tudtam pontosan, mi a célja vele, sejtettem, hogy nem ilyesmiről lehet szó, hiszen nem tűnt különösebben kétségbeesettnek, így hát azonnal elkezdtem töprengeni azon, hogy vajon tényleg odaadjam-e neki, és ha igen, akkor vajon melyiket, a régit, amelyet csak bizonyos applikációk miatt hordok magamnál, a szintén nem túlzottan újat, amelyik azért a réginél jóval korszerűbb, mégis magán viseli már az idő vasfogának meg a gazdája szétszórtságának a nyomait, hiszen ez az, amelyet mindig magamnál hordok, és amelynek a segítségével az ügyeimet intézem, vagy az újat, amelyik már nem is annyira új, hiszen hónapok óta ott lapul a táskámban, csak még mindig nem sikerült eljutnom odáig, hogy minden szükséges és szükségtelen tartalmat átmentsek rá abból, amelyet éppen használok, ezáltal biztosítva a telefonon lebonyolítható ügyintézéseim folytonosságát. Csakhamar azonban rájöttem, hogy teljesen felesleges ezen morfondíroznom, az ugyanis, hogy mindhármat egyszerre a kezébe nyomjam, teljes értelmetlen lépés lenne részemről, ahhoz viszont, hogy dönthessek, mégiscsak tudnom vagy legalábbis sejtenem kellene, hogy mi a célja vele, így hát hosszas vagy inkább csupán annak tűnő tépelődés után végül mégiscsak úgy döntöttem, egyszer élünk, lesz, ami lesz, rákérdezek.
Mondanom sem kell, egyenes választ, ahogyan általában, ezúttal sem kaptam, csupán valamiféle mismásolás hangzott el részéről, amit nem tudtam megfelelően értelmezni, ám nem hagytam annyiban a dolgot, így szó szót követett, egészen addig, amíg rá nem döbbentem arra, hogy valamiféle viccnek szánhatta a szentem, amit akkor ötlött ki, amikor hallotta a tévében, hogy a mobiltelefon-mentesség világnapját ünnepeljük, így hát egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy megtréfál, és ugyan nem erőszakkal, hanem szép szóval, már amennyire az „Add csak ide!” annak számít, megpróbál rábírni arra, hogy én is csatlakozzak azoknak a táborához, akik egy napra félreteszik a telefonjukat, és megpróbálják anélkül tengetni az életüket, ami – valljuk be – nem is annyira egyszerű feladat, mint amennyire gondolnánk, főként, ha az ember hozzászokott ahhoz, hogy néhány gombnyomásra szinte minden elérhető a számára. Értem a célzást, viszont neki is meg kell értenie, hogy nekem a mobiltelefon sokkal inkább munkaeszköz, mintsem szórakozási lehetőség, próbáltam tapintatosan érvelni, ami többé-kevésbé sikerült is, hiszen néhány röpke pillanatig láttam a szemében az elbizonytalanodást, és bár utána még próbálta egy kicsit kötni az ebet a karóhoz, ám már korántsem olyan vehemenciával, mint néhány perccel korábban, én pedig, érezve, hogy most már nyert ügyem van, tovább folytattam, mondván, én akár napokig is meglennék digitális eszközök nélkül, csak hát túlzottan sokaknak okoznék bosszúságot, ha nem tudnának elérni, amikor valamiben segítségre van szükségük, majd finoman egy néhány évvel korábbi történetet is beleszőttem a mondandómba arról, milyen nehézségek elé állított az élet, amikor otthon felejtettem a telefonomat, hátha végérvényesen megesik rajtam a szíve, és láss csodát, mire a történet végére értem, már tudtam, ezúttal én nyertem, majd alig rejtegethető diadalittassággal hallgattam végig az alkalmi csataszerűségünk vélt vagy valós feszültségének enyhítését célzó sztoriját a szívéhez nem túlzottan közel álló menyéről, aki még nálam is rosszabbul járt, mivel a nyaralásuk kezdetén beleejtette a mobilját a tengerbe, és azután, bárhogyan is próbált ügyeskedni, sehogyan sem tudta újraindítani, így – ahogyan a szomszédasszonyom fogalmazott – a fene majd megette, mire elmúlt az egy hét, alig várta, hogy hazaérjenek, és előkeresse a régi telefonját, amelynek – mint megtudtam – semmi baja sem volt, csupán flancolásból kellett neki új.
Akár így volt, akár nem, a sajátos történet megismerésénél sokkal jobban örültem annak, hogy végül mégsem kellett odaadnom a telefonomat, sem a régit, sem a nem túlzottan újat, sem az újat, bár ki tudja, lehet, hogy eggyel kevesebbel is meglettem volna aznap, ha már úgyis a a telefonmentesség napját ünnepeltük (volna).
Nyitókép: Pixabay
