Gyakran hallgatok podcastműsorokat olyan hétköznapi tevékenységek közben, mint a mosogatás, a vasalás vagy egyéb monoton házimunkák, amikor a kezem foglalt, az ujjaim dolgoznak, de a gondolataim szabadon kószálhatnak. Egy ilyen alkalommal ütötte meg a fülemet egy viselkedéskutató mondata: „A védekezés genetikailag kódolva van bennünk.” A további fejtegetésben azt is elmagyarázta, hogy amikor ismerőssel találkozunk az utcán, felfelé biccentünk, ám ha ismeretlen köszön ránk, lefelé hajtjuk a fejünket. Az első esetben megmutatjuk a nyakunkat, a bizalom jeleként, a másodiknál viszont ösztönösen védekezünk, hiszen nem tudjuk, mire számíthatunk, a veszélyes vagy veszélyesnek vélt helyzetekben a nyaki ütőerünket védjük. Majd hozzátette: nem minden az, aminek látszik. A kigyúrt, tetovált férfiak például – akiktől sokan ösztönösen tartanak – belül gyakran félénk, érzékeny kisfiúk.
Ezek a mondatok ott maradtak bennem, mint amikor egy apró kavicsot ejt az ember a zsebébe, és később újra meg újra kitapintja az ujjával. Mennyi minden rejlik a felszín alatt, milyen gyakran ítélünk a csomagolás alapján… De nem csak a testi épségünket védjük. Reggel, amikor felöltözünk, gondosan kiválasztjuk az outfithez és adott naphoz illő (ál)arcot is. A legszélesebb jókedvet általában olyankor igazítjuk az arcunkra, amikor a leginkább igyekszünk valamit elrejteni. Egy nehéz éjszaka gyűrődéseit, az aggodalom sötét karikáit sminkkel fedjük el, majd, ha nem akarunk kérdéseket, együttérzést, vagy csak egyszerűen nem bírnánk kimondani, mi van belül, kényelmes mosolymaszkot öltünk. Az is előfordul, hogy közömbösséget mutatunk, miközben forrnak bennünk az indulataink, erősnek láttatjuk magunkat, amikor éppen darabokra hullottunk, magabiztosan felszegjük a fejüket, pedig igazából riadtak és elveszettek vagyunk. Egész készletünk van ezekből az önvédelmi mechanizmusként működő álarcokból és álruhákból. Viszont az álarcok nem mindig, nem mindenkinél a sebezhetőség elfedésére szolgálnak. Van, aki azért bújik álruhába, hogy valódi szándékait takarja el, mert úgy könnyebb hatni, irányítani, befolyásolni másokat. Az álarc lehet védelem, de lehet fegyver is.
Pontosan ezt tapasztaltam meg nemrég egy hivatalban, amikor várakoztam a sorban. Előttem egy talpig úriember: makulátlan öltöny, pontosan az övcsatig érő nyakkendő, elegáns óra, fényes cipő, gondosan fésült haj, hozzá magabiztos arckifejezés, nyájas mosoly. Volt időm megfigyelni, hisz sokáig vártunk. Még a gesztusai is kifinomultak, megfontoltak voltak, ahogy az egy igazi gavallérhoz illik. Ám amikor sorra került, kiderült, hogy hiányzik néhány dokumentum az ügymenethez, és a problémát a tükör előtt begyakorolt, már rutinossá vált, lehengerlőnek hitt sárm sem oldotta meg, az álarc lehullott, az elegancia elillant. A hangja pattogóvá, parancsolóvá vált, tele gőggel, teljesen természetesnek vette, hogy fölényt mutasson, és ezzel elnyomja a másikat. Hogy a nagymamámtól örökölt szóhasználattal éljek: úgy beszélt a hölggyel, mint kocsis a lovával, és még a finomabb megfogalmazást használom, rosszabb esetben a mondásban egy kifinomultnak aligha nevezhető disznópásztor szerepelt volna. Ez a megnyilvánulás az „úriember” részéről olyan éles ellentétben állt az első benyomással, hogy az egyszerre volt félelmetes és szomorú. Az öltöny ebben az esetben nemcsak ruhadarab volt, hanem álruha, egy szerep, amit valaki nap mint nap magára ölt és eljátszik. Valószínűleg a jelenet alatt a nyakamat is behúztam, ösztönösen, védekezésképp, talán az ügyintéző is ugyanígy reagált, bár akkor még nem figyeltem erre. Azóta viszont figyelem az embereket, a mosolyuk szélét, a tekintetük mögötti csendet, a hangjuk alá rejtett hangulatokat. Az öltönyös férfi csak egy volt a sok közül. Vajon ki milyen álarcot visel? És vajon hányan tudják még egyáltalán, hogy milyen (volt) az arcuk, mielőtt beleragadtak a szerepük szorításába?
Nyitókép: Pixabay
