2024. július 15., hétfő

Anyádia

Ha van apátia, töprengett egy forró, álmatlan éjszakán Borús Benő, az egykor tehetségesnek kikiáltott szószobrász, akkor léteznie kell anyádiának is. Mindez azért jutott eszébe, mert éppen kilábalóban volt abból a letargikus állapotból, amely menetrendszerűen érkezett a téli hónapokkal, kezdődött a születésnapjának magányos megünneplésével, és vele maradt egészen a nyár beköszöntéig. Ebben az időszakban még arra sem volt képes, hogy elsétáljon a kedvenc borbélyáig, ezért egyre bozontosabb frizurája és kusza arcszőrzete miatt inkább nézett ki hajléktalannak, s egyre kevésbé emlékeztetett arra az ígéretes karrierre számító, jóképű művészpalántára, akinek jobb pillanataiban még mindig hajlamos volt elképzelni önmagát. Mindehhez hozzájárult egyre keservesebb anyagi helyzete is, amihez nemcsak a folyamatosan késő tiszteletdíjak, de saját maga kétbalkezessége is hozzájárult: hiába próbált mindenféle mellékest elvállalni, egy-két hét szerencsétlenkedés után mindenhonnan eltanácsolták.

Bezzeg a régi szép időkben, nosztalgiázott Benő, amikor betűnként fizettek egy-egy jól sikerült szóalkotásért, arról nem is beszélve, hogy az élvonalbeli szószobrászok két-három szobás lakást is igényelhettek a székesfőváros újonnan felépült toronyházaiban. Minderről azonban Benő már csak hallomásból értesült, amikor maga is szobrászkodni kezdett, már drasztikusan csökkentek a honoráriumok, a kevéske bevételből pedig csak arra futotta, hogy egy mosókonyhából átalakított tetőtéri garzonban húzza meg magát illegálisan.

Alkalmi kalandjait is csak végső esetben merte felvinni szerény hajlékába, inkább ő kéredzkedett be csőtörésre hivatkozva átmeneti kapcsolatai hálószobájába. Kéredzkedett, de azt is csak múlt időben, mert az idő múlásával egyre tekintélyesebb sörpocakot eresztett, s valaha dús hajkoronája is igencsak megritkult, ezért hiába próbálta csapni a szelet az összes szembejövő pincérnőnek, sikeres hódításainak a száma a nullához közeledett.

De most mindennek vége, ízlelgette friss szóalkotását Benő, új korszak kezdődik az életében, új szószobrával ismét bizonyítani fogja sokak által kétségbevont zsenialitását, vége a mélyrepülésnek, a nélkülözésnek, búcsút int végre az alkotói válságnak, és beköszönthet az anyádia! Ezentúl nem fogja hagyni, hogy leteperje a depresszió, hogy a kollégái semmibe vegyék a véleményét, a sarkára áll végre, s bármi is lesz a következménye, határozottan kiáll a maga igaza mellett, s mindenkinek visszaszól, aki másként meri gondolni, mint ő. Türelmetlenül várta a reggelt, s elégedetten dörgölgette a tenyerét, amikor kopogtak a bejárati ajtón.

Anyádia, mondta a postásnak, aki egy bírósági idézést akart aláíratni vele, anyádia, mondta a villanyóra-leolvasónak, aki le akarta kapcsolni az elektromos hálózatról, és anyádiát mondott a boltos kisasszonynak, amikor az nem tudott visszaadni az ezresből. A postás, a villanyóra-leolvasó és a boltos kisasszony is értetlenkedve nézték az eddig szelídnek megismert, most viszont zavaros tekintetű szószobrászt, és igyekeztek minél távolabb húzódni tőle. Benő felbuzdulva a kezdeti sikereken, a napilap szerkesztőségébe indult, s egyből a főszerkesztő irodáját vette célba.

Anyádia, kiáltott be jó hangosan az ajtón Borús Benő.

Mondtál valamit?, fordult hozzá szúrós tekintettel a főszerkesztő.

Nem, nem, szabadkozott Benő, csak eszembe jutott valami, s mint aki jól végezte dolgát, gyorsan kisomfordált a helyiségből, arra gondolva, legjobb lesz, ha mégiscsak elhallgat örökre.

Nyitókép: Pixabay