2024. április 21., vasárnap

Márciusi irigység

Miért vagyunk ilyenek mi, emberek? – merül fel bennem a kérdés a Most vagy soha! című film vajdasági díszbemutatóját követően, nem sokkal a palicsi Vigadó elhagyása után. Bevallom, magam is kritikus szemmel ültem be a vetítésre. Nem, nem az IMDB-trollok tevékenysége miatt, akik egy nappal a film premierje előtt már lepontozták. Nem is a – főként magyarországi, ellenzéki – sajtóban megjelenő, sokszor nyíltan kormányellenes alkotók által írt negatív kritikák miatt. Egy ilyen nagyszerű történet feldolgozásával nagyon könnyű mellélőni, nagyon könnyű a remélthez képest ellentétes hatást elérni. Információgazdag világunkban egyre kevésbé érzékenyülök el, egyre ritkábban ráz ki a hideg egy-egy történet elfogyasztása során. A film megtekintése alatt azonban többször kerültem hasonló helyzetbe. Ilyen volt például, amikor Petőfi Sándor elszavalja a Nemzeti dalt a Pilvaxban. Vagy amikor Pestről Budára vonul a forradalmi tömeg, háttérben az épülő Lánchíddal, és felcsendül a Gólyamadár című dal. Az pedig, hogy az alkotók világszintű technológiával, díszlettel teleportálnak bennünket 1848 Budapestjére, már csak hab a tortán. A film készítői méltó módon állítottak emléket a márciusi ifjaknak. A vetítőterem elhagyása után egy kérdés foglalkoztat csupán: miért vagyunk ilyen irigyek mi, emberek?

Gyakran úgy tűnhet, hogy a kritikusok azért hibáztatják a szerzőt, amiért nem azt a művet készítette el, amit ők szívesen fogyasztanának. Valójában azonban sokszor inkább ennek az ellenkezője igaz. A jelenségre már maga a XX. század egyik legnagyobb filmcsillaga, Carlo Pedersoli, ismertebb nevén Bud Spencer is rávilágított egy sajtónyilatkozatában. „Az irigység többnyire azokra jellemző, akik mások sikerében a maguk kudarcát látják, és ez bántja őket” – mondta évtizedekkel ezelőtt. És valóban: hálátlan teremtmények vagyunk mi, emberek. Gyakran nem vesszük észre a csodát a másikban, és hajlamosak vagyunk még a legtehetségesebbeket is elnyomni. Az evolúció is úgy formált bennünket, hogy folyamatosan, kényszeresen előnyre kell törekednünk embertársainkhoz képest. Bármiféle fölény növelheti a korlátozott javak megkaparintásáért folytatott verseny során az esélyeinket. A legtöbben arra törekszünk, hogy fölérendelt vagy minimum mellérendelt viszonyba kerüljünk másokhoz képest. Ha azonban találkozunk egy bizonyos szempontból fölöttünk álló, például sikeresebb emberrel, akkor nem feltétlenül tudatosan, de olyan eszközökhöz nyúlunk, amelyekkel az ő érdemeit kicsinyítve lehúzhatjuk a saját – általunk elképzelt, valójában nem létező – szintünkre az illetőt. Márpedig az irigység, a gúny és a kibeszélés erre a célra tökéletesen alkalmas eszközök – az illúzió szintjén legalábbis. Ha egészséges önbizalommal rendelkezünk, más sikere sem fog zavarni bennünket. Lélekben kell elég nagyok legyünk ahhoz, hogy ne irigykedjünk a másik munkájának nagyságára.

Az irigység tehát egy vészjelzés. Önmagukkal van ilyenkor problémánk. Egy kicsivel kevesebb önsajnálat, egy kicsivel több erőfeszítés, és máris nem lesz kire irigykednünk. Megfutamodni, hagyni magunkat megbénítani mások rosszindulatától, irigységétől, pletykájától pedig óriási hiba! Magyarországon az elmúlt három évtizedben nagyon kevés történelmi film készült, a múlt dicső fejezeteit feldolgozó és a nemzeti érzelmeket tápláló alkotásokra azonban óriási igény mutatkozik. A Most vagy soha! sikerét jól demonstrálja, hogy a bemutatója utáni tizedik napon több mint százezer ember nézte meg a filmet. Értelmetlen lepontozások helyett nézzük meg mi is az alkotást! Lépjünk túl önmagunk árnyékán! Ösztönözzük a filmkészítőket hasonló tematikájú filmek gyártására!

Nyitókép: Forum Hungary