Terasz

Sokunknak a munka alakítja az életritmusát, tagolja a napját. A munkánk révén teszünk szert társas kapcsolatokra.

Az első félidő a labdarúgástól idegen csellel indult. Olyan régen, hogy akár szó nélkül is hagyhatnánk, ha a második játékrész nem szolgál bombameglepetéssel.

Nemegyszer jártam úgy az önkiszolgáló vagy gyógyszertár vagy lift vagy autóbusz ajtajában, hogy megtermett férfiak nem engedtek előre, tulajdonképpen elsodortak. De ennek csakis én voltam az oka, mert nem merült fel bennem, hogy nem fognak előreengedni.

A szomszédja okozta a legkellemetlenebb pillanatokat az otthoni munkavégzés során, panaszolta egyik ismerősöm, amikor a home office előnyeit és hátrányait taglaltuk. Elsőre, bevallom, nem teljesen értettem, mire gondol, nem annyira az én képzelőerőm hiányosságai, mintsem inkább az ő kreativitásának határtalansága miatt.

Jó régen, még a múlt rendszer idején – nem biztos, hogy magyar nyelvterületen – született meg az az ötlet, hogy a gyerekek számára túl drasztikus Piroska és a farkas mesén enyhíteni kellene, nyilvánvalóan olyan módon, hogy a rusnya jószág ne falja föl a nagyanyót és szófogadatlan unokáját. Van ugyan a mesének néhány tucat variánsa, többek között olyan is, amelyikben elbújik a nagymama a szekrénybe, a kislány pedig kioson segítségért.

A múlt héten vetített, Porodica címet viselő, öt részből álló sorozatot végignézve akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy miből adódtak a belső viszályok, és mi volt az országra nehezedő külső nyomás – nem Jugoszlávia szétesésekor, hanem azokban a napokban, amikről a sorozat szól. És mennyi igaz abból a megállapításból: „Zato smo danas ovde, gotovo na istoj tački međusobne iracionalne, sumanute zaraćenosti, i zato od nas takvih, i dvadeset godina kasnije, ništa da bude ne može, jer nam je uvek neko drugi kriv.