Terasz

Jó régen, még a múlt rendszer idején – nem biztos, hogy magyar nyelvterületen – született meg az az ötlet, hogy a gyerekek számára túl drasztikus Piroska és a farkas mesén enyhíteni kellene, nyilvánvalóan olyan módon, hogy a rusnya jószág ne falja föl a nagyanyót és szófogadatlan unokáját. Van ugyan a mesének néhány tucat variánsa, többek között olyan is, amelyikben elbújik a nagymama a szekrénybe, a kislány pedig kioson segítségért.

A múlt héten vetített, Porodica címet viselő, öt részből álló sorozatot végignézve akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy miből adódtak a belső viszályok, és mi volt az országra nehezedő külső nyomás – nem Jugoszlávia szétesésekor, hanem azokban a napokban, amikről a sorozat szól. És mennyi igaz abból a megállapításból: „Zato smo danas ovde, gotovo na istoj tački međusobne iracionalne, sumanute zaraćenosti, i zato od nas takvih, i dvadeset godina kasnije, ništa da bude ne može, jer nam je uvek neko drugi kriv.

Csodálatos vagy! Ez a néhány szó meg egy kissé sután megrajzolt mosolyjel áll azon a kicsiny sárga öntapadós cetlin, amelyet a szomorúan maga elé bámuló kislány a reggelije mellett talál.

Nincs pénzünk. Nem tudunk félretenni.

A locsolkodás az egyik legszebb népi tradíció (mondom ezt férfiként). Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a hagyomány konzervatív értelemben vett ápolóinak a húsvéthétfő az év legizgalmasabb hétfője.

Száz éve született, tudom, hogy januárban, de nekem ő mindig ilyenkor jut eszembe, amikor gyerekkorom kertjében kinyílnak a jácintok, minden évben ugyanolyan az illatuk, és én csokrokat készítek belőlük, egyet-egyet mindenhova, a nappali asztalára, a fenyőfa ebédlőasztalra, a diófa pultra, ami a konyhát külön szigetté teszi, meg a szobába, de oda apró csuprokban, szanaszét, a Szűz Mária-szobrocska és a kínai sárkány közé, a teknősbéka, amit R. E.