Terasz

Péntek délután van. Már alkonyodik.

Mindig arra vágyunk, ami nem lehet a miénk. Amíg vízióként lebeg szemünk előtt, éltet.

Bárcsak volna kétszázezer dollárja, mondja nagyot sóhajtva az egyik kedves barátom nagymamája, akinek szavaira először ügyet sem vetek, hiszen valamennyien szoktunk ilyesmiről ábrándozni, ki ilyen, ki olyan céllal, ám amikor már másodszor hallom tőle, kénytelen vagyok visszakérdezni, vajon mit kezdene annyi pénzzel, és miért éppen annyi hibádzik neki, amire a fájdalmasnak ható sóhajokat elűzni hivatott finom mosollyal a szeme sarkában azt feleli, azt olvasta az újságban, hogy éppen annyiért kelt el Stallone selyem boksznadrágja, amit a Rocky...

Szemben velem a rózsalonc. Amióta átültettem, megvadult, kezelhetetlen és kiszámíthatatlan.

Könnyen lehet, hogy egész év folyamán sem jut el több játék a gyerekekhez, mint ilyentájt, karácsony környékén. Különösképp, ha beleszámítjuk még a serénykedő Mikulást is.

Az ember társas lény. Igényünk van egymás közelségére.