Terasz

Régen úgy kezdődött a nap, hogy megvettük az újságot, és elolvastuk. Emlékszem a török kávé illatára, az újságpapír zizzenésére, egy-egy érdekesebb cikk fölötti mélázásra.

Azt ugyan nem tudom, hogy úgy általában a társadalomban elharapódzott-e a hazudozás, de azt bizton állítom, hogy politikai körökben burjánzik a valótlanság igencsak rút virága. Gondolom, hogy így lehet ez szélesebb körben is, mert az etikai mércék zsugorodása alighanem ebben a tekintetben is enyhített az erkölcsi megítélésen.

Még mindig fel tudom kapni a fejem, ha ezt hallom: ezek. Hiszen mondhatnák, hogy ők.

„Ó nincs, a zsebemben nincs semmi, / Ó nincs, a szívemben nincs senki, / Ó nincs, a boromhoz nincs szódám, / Ó nincs, a kezdethez nincs kódám..." – énekli az egyik közkedvelt dalában Lóci, az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Lóci Játszik zenekar vajdasági származású frontembere, hosszasan sorolva, mi az, ami éppen nem áll rendelkezésére.

Jó régen történt, már hatvan éve is lehet, hogy tömegével lőtték le azokat a disznókat, amelyek belekeveredtek a száj- és körömfájásba. Nagy gödröket ástak, majd az elhullott meg lelőtt állatokra meszet öntöttek, miként az szokás.

Pár nappal ezelőtt – részben hivatalból, nézőként – egy politikai vitarendezvényen vettem részt Budapesten. Egy, a magyar kormányhoz közel álló neves elemző csapott össze egy ellenzéki kutatóintézet vezetőjével, aki korábban még a szocialista időkben volt kormánytag.