Terasz

Néhány évvel ezelőtt még jóízűen nevettem az egyik népszerű humorista viccén, amelyben a burgonyaszirom-reklámból ismert nagypapát figurázta ki, aki csalódottan jegyezte meg, milyen kár, hogy a régi szép idők jó dolgaiból már nem maradt semmi, ma viszont már egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy magam is azoknak a bizonyos régi szép időknek a meghatározó momentumain kezdek el mélázni, különös nosztalgiát érezve gyermekkorom szép pillanatai és meghatározó tevékenységei iránt.

Számos évtizede már, hogy valahol Szerbia közepén megkérdezte tőlem a hadnagy, akarok-e hazamenni. Hogyne örültem volna a ritka alkalomnak, hiszen a Topolya környéki hadgyakorlatról hazaugrani már gyerekjáték.

Április volt. Az egész világon tombolt a járvány.

Éveken keresztül nem jöttem rá arra, hogy valójában nem könnyű nyári olvasmányok újraolvasására van késztetésem, amikor a kánikula idején már délelőtt elsötétített szobában lekapok a polcról valamely krimit, hanem egy érzést keresek. Pontosabban a nyár érzését, a semmivel össze nem hasonlítható, felszabadultsággal és gondtalansággal teli érzést, amitől átjárja a lelkem a könnyűség, illatokat érzek, ízeket és mámoros, felhőtlen szabadságot.

„Mi éljük az életünket, meg ők is élik a sajátjukat. Szépen, egymás mellett” – gondoltam.

Némiképp mindig is irigyeltem azokat, akik őszinte lelkesedéssel tudtak rajongani egy-egy televíziós sorozatért, jómagam ugyanis valamiért soha nem tartoztam közéjük, talán azért, mert nem tudtam olyan mértékben azonosulni egy-egy sorozat szereplőivel, illetve az általuk megélt élethelyzetekkel, talán azért, mert már gyermekként is határozottan igyekeztem elválasztani egymástól a valóságot meg a fikciót, nem tudom. Azt viszont igen, hogy amint újra végiggondolom az iménti mondatomat, máris megkérdőjelezem önmagamat, hiszen gyermekkoromban ma...