Terasz

Van az a játék. A játék, amelyet a saját nevünkkel szoktunk játszani, és amelyet általában különféle tréningeken alkalmazunk.

A 2020-as esztendő derekán egy pillanatra sem gondoltam volna, hogy néhány nap leforgása alatt minden gyökeresen megváltozhat körülöttünk. Nem gondoltam volna, hogy néhány év múlva értékelni tudom majd, hogy nem korlátoznak a mozgásomban, hogy szabadon élhetem szociális életem, hogy nem kell maszkot hordanom.

Egy hete tűnődök azon, érdemes-e foglalkozni azzal a hírrel, hogy 2023-tól hét eurót kell fizetnünk, ha be akarunk utazni az Európai Unióba. Hiszen ez olyan döntés, amit csak tudomásul kell venni, és teljesíteni kell.

Múltkorjában, amikor az oroszok az egykor lerobbant, de inkább fölrobbant csernobili atomerőmű környékét lőtték, szépnek nem nevezhető emléket idézett a különben sosem szép háború így, május 1-je közeledtével. Gyanítom, hogy többségünk le is élte volna rövidebb-hosszabb életét anélkül, hogy hallott volna erről az ukrán, akkor még szovjet városról, ha nincs 1986-ban, április vége táján az atomerőmű-szerencsétlenség.

Keserű sors vár a bácskai színházkritika-íróra. Elsősorban akkor, ha a nemzeti értékeket, hagyományokat kigúnyoló színdarab miatt ragad tollat.

Soha nem aludt annyit, mint az utóbbi időben, panaszkodik hétről hétre az egyik kedves ismerősöm, aki ezt is, mint minden más szokatlan jelenséget mostanában, a koronavírussal való fertőzöttség utóhatásaként könyveli el, mert olvasta a Facebookon – mondja –, mennyiféle mellékhatása lehet a betegségnek, köztük olyanok is, amelyek sok esetben akár még hónapok múltán is érezhetők. Ilyenkor némiképp felhúzott szemöldökkel meg gyanakvó tekintettel nézek rá – amit feltehetően már megszokott, ezért ügyet sem vet rá –, arra gondolva, milyen szerencs...