Terasz

Ki ne kapná föl a fejét, ha ismerősei arról beszélnek, hogy középiskolás lányok egész csoportja azon morfondírozik, hogy ők valószínűleg nem is lányok. Hogy tesznek-e valamit egyik vagy másik irányba gyanújuk igazolására vagy elvetésére, egyelőre titok, az viszont tény, hogy az internetre is rászakadt (meg általa is épített) globális világban lehetetlen elmenekülni a kicsavart eszméktől, még ha az iskolában nem is ezt oktatják.

„Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes…” – véste bele gyönyörű gyöngybetűivel az egyik kedves tanító nénink az emlékkönyvembe még valamikor alsós általános iskolás koromban József Attila ma is élesen a fülemben csengő szavait, és valószínűleg ugyanilyen gondosan próbálta azokat bevésni az emlékezetünkbe is, csak arra talán már kevésbé emlékszünk, vagy kevésbé akarunk emlékezni, hiszen azóta sokat változott a világ, és ezen változások első ránézésre kissé régiómódivá, vagy ha úgy tetszik, idejétmúlttá tetté...

Augusztus van. A parázsló aszfalton sétálva az utca csendjét hallgatom.

Az új év kezdetén arról folyt a beszélgetés, kinek mi volt a legmulatságosabb vajdasági magyar közéleti/politikai esemény az elmúlt tíz évben. Azt kizárták, hogy arról is szó legyen, mi volt az elmúlt tíz év közéleti/politikai történéseinek a legalja.

Az ajándékba kapott vadonatúj piros tornacipő jelentette neki az egyik legnagyobb meglepetést az elmúlt hetekben, mesélte az egyik kedves barátom, aki az államtól kapott támogatásból vásárolta meg magának a különleges ajándékot, pontosabban – ahogyan ő mondja – a tornacipőt, amit magától az államelnöktől kapott ajándékba. Arra a kérdésre, hogy ez lesz-e a kedvenc tornacipője, sosem válaszol egyértelműen, inkább csak sejtelmesen mosolyog, majd elkezdi részletezni, hogy egy márkás darabról van szó, amelyre isteni sugallatra talált rá, hetvenöt...

– Látszik, fiam, hogy nem voltál katona – mondta a nagyapám még gyermekkoromban. Sokszor.