A magyar főváros Városligeti Műjégpályáján korcsolyázóknak, jégnek már nyomát sem lehet látni. Sörpadok sorakoznak a hideg, de izgalmaktól túlfűtött április 3-ai éjszaka levegőjében, a csillagok alatt.
2025. július 20., vasárnap
Terasz
Tizenévesek lehettünk, amikor egy iskolai feladat kapcsán arról kezdtünk ábrándozni, mi mindent vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre. Aztán valahogy nem hagyott nyugodni bennünket a kérdés, még a szünetben, sőt talán az órák után is arról próbáltuk győzködni egymást, mire lenne a leginkább szükségünk egy ilyen élethelyzetben, és melyek azok a dolgok, amelyek bár a mindennapok során fontosak számunkra, egy lakatlan szigeten bizony nem sok hasznukat vennénk.
Győzött a népakarat. Nem az a zajos, amikor a fölfuvalkodott szónok hadonászva, vérben forgó szemekkel kiabálja, hogy mit követel a nép, hanem az a csendes, amikor az emberek papírlapokat dobálnak urnákba, szótlanul kimondják, kit kívánnak vezetőjüknek.
Én szorgalmas, ő talpraesett. Én magas, ő alacsony.
Már a régi nagy slágerek sem az igaziak, panaszolja az egyik egykori osztálytársam édesanyja, miközben éppen a nagy büszkeséggel őrzött lemezgyűjteményének darabjait törölgeti át, felidézve a rajtuk található dalokat meg persze a hozzájuk kötődő emlékeket. Maga sem tudja, melyek a szebbek, melyek a fontosabbak számára.
A minap eszembe jutott Gene Hackman, aki az utcán lekevert egy taslit annak a hajléktalannak, aki becsmérlő szavakkal (C-word) illette a feleségét. Az akkor nyolcvankét éves színészt és a feleségét akkor inzultálta az egyébként hatvanhárom éves hajléktalan, amikor kiléptek az étteremből.