Munkába tartva a tömegközlekedésen egy furcsa párbeszédre leszek figyelmes. A legmagasabb fokú nyelvvizsgát sikeresen abszolváló diák elújságolja az örömhírt egy barátjának, aki a következő kérdéssel reagál: „De Ádám, mégis mire mész majd vele?
2025. július 20., vasárnap
Terasz
Három a magyaré, szokta mondogatni az egyik kedves ismerősöm, amikor valamilyen társaságban szóba kerül, kinek hányszor vitte el a pók az autóját. Az igazán viccesek azonban talán mégsem maguk a számok, hiszen ennél jóval magasabbak is lehetnének, hanem inkább azok a furcsa helyzetek, amelyekben mindez megtörtént vele.
„(Aki személyiségénél fogva fogékony a határtalan szabadság álmára, az rendszerint az embergyűlöletre és a dühkitörésekre is hajlamos szokott lenni, ha netán megkeseredik az álma.)” Jonathan Franzen Szabadság című könyvéből való az idézet.
A közösségi média felületét görgetve egy nem mindennapi hírrel szembesülök: a megyékből vármegyék, míg a kormánymegbízottakból főispánok lehetnek Magyarországon. Ugyan előbbi számomra még mindig egy erőt sugalló meghatározást jelent, utóbbiról óhatatlanul (a kommenteket olvasva pedig kijelenthetem, nem vagyok egyedül) a Ludas Matyi című rajzfilm jut eszembe.
Már ott sem olyan, mint régen, panaszolják időről időre azok az ausztriai meg németországi ismerőseim, akik nem az utóbbi néhány évben döntöttek úgy, hogy új otthont keresnek maguknak, hanem már harminc-negyven évvel ezelőtt, miközben mi, akik még ma is itt élünk, és tudjuk, hogy már itt sem olyan, mint régen, még mindig tejjel-mézzel folyó Kánaánként képzeljük el az ottani létet. Vagy legalábbis sokan közülünk.
Emlékszik még valaki arra – vagy egyáltalán kit érdekel –, hogy ötvenhatban a melbourne-i olimpián ki ellen s miként nyerte meg a magyar csapat az aranyéremről döntő vízilabda-mérkőzést? Elmondom: Jugoszláviát győzték le 2:1-re.