Fotó: Ótos András
1949. november 29-én szólalt meg elsőként magyar nyelven az Újvidéki Rádió. Nagy Nándor régi rádiós: fél évszázadnyi munkaévet töltött munkahelyén.
Egy boldog emberrel beszélgetek. Víg kedélyű, jó humorú és szókimondó, ez az első mondatok után rögtön kiderül. Mindez teljes összhangban van azzal a vallomással, ami a beszélgetés sűrűjében hangzik el, akkor, amikor a volt kollégákról kérdezem:
– Az újságírást a Faluműsoron keresztül szerettem meg – vallja Nagy Nándor. – Az ott dolgozó Begovics és Balázs-Piri víg kedélyű emberek voltak. Egy ilyen légkörbe csöppentem én bele fiatal munkatársként. Sohasem éreztem a terhét. Mindig is azt vallottam, hogy az a legboldogabb ember, aki azzal foglalkozhat, amit szeret. Ez alapján én elmondhatom, hogy boldog ember vagyok!
Ötven eltöltött év a hatvan évvel ezelőtt indult, 1949. november 29-én elsőként magyar nyelven megszólaló Újvidéki Rádióban. Az egyetlen munkahelyen eltöltött fél évszázadnyi munkaév a hűséget és a kitartást példázza, de a beszélgetés során kiderül – ha már az érzelmi tartalmakat kifejező szóképek talajára tévedtünk –, hogy nem is hűségről, hanem szerelemről van szó: a szakma legmélyebb szeretetéről. S ez nemcsak rá, régi rádiósra jellemző, ő maga mondja, hogy ritkaságszámba ment, hogy valaki elhagyta volna az Újvidéki Rádiót, de az erre az elhatározásra jutók közül is a legtöbben visszatértek később. „Megnyugodni” – ahogyan mondja. Mert itt, a rádióban a munkalégkört, emlékezete szerint, sohasem mérgezte meg a törtetés, a kollégák közötti vetélkedés, és annak ellenére, hogy ötnyelvű műsort sugároztak, e kis munkahelyi szigeten a nemzetek közötti ellentétek okozta viszály is ismeretlen tapasztalat volt.
Az Újvidéki Rádióban a két nemzedéknyi idő nemcsak hagyományt teremtett, hanem aratott is. A régi munkatársak közül már csak Kovács Józseffel beszélgethettünk volna, ha betegsége nem akadályozta volna ebben. Az évek során ő is több munkakört töltött be a rádióban, ő volt például a Tarka Világ elődjének, az ötvenes-hatvanas években a Magyar Szóban megjelenő rádiós újságnak a szerkesztője. Amikor Nagy Nándor a rádióba került, akkor az már túl volt az indulás gyermekbetegségein és nehézségein.
– Az Újvidéki Rádió a hatvanas-hetvenes években élte a fénykorát, amikor a 100 kilowattos adót középhullámon Európában szinte mindenütt hallották. Nagyon sok visszajelzés érkezett, Norvégiából, Svédországból, sőt észak-afrikai országokból is, ahol vajdasági vendégmunkások dolgoztak az építkezéseken. Mesélik, hogy a 60-as években a Koča Popović, az akkori külügyminiszter által vezetett jugoszláv ENSZ-küldöttség a Csendes-óceán kellős közepén hazai adást szeretett volna hallgatni, s az első jugoszláviai rádió, amit meg tudtak fogni, az Újvidéki Rádió volt! Ebben az időszakban műszakilag is a térség legfejlettebb adója volt a miénk – emlékezik Nagy Nándor. – Én a sportrovatban kezdtem, de hamarosan átkerültem a Faluműsorhoz, majd parlamenti tudósító lettem, ami bizony unalmas munka volt, különösen az egypártrendszerben. A miloševići időszakban kezdtem el a Vidámestnek dolgozni, jegyzeteket írni. Ebben a műfajban sokkal szókimondóbb lehettem. A délszláv válság időszakában találtam meg az igazi hangomat. De emellett megszakítás nélkül már harmincnyolc éve szerkesztem az Autós perceket. A kilencvenes években Kocsis György álnéven az Amerika Hangjának is dolgoztam, persze mindenki tudta, hogy kinek a személyét takarja az álnév! Kétezer óta a Pesti Info rádiónak vagyok a tudósítója.
- Melyik rádiós munkakörben érezte leginkább otthon magát?
– A Faluműsor volt a legszebb része az újságíróskodásomnak. Nem volt Vajdaságban olyan falu, város, ahol ne jártunk volna. Balázs-Piri Gyurka, a Faluműsor szerkesztője hívott oda, miután rájött, hogy én gunarasi vagyok. Azt mondta, neked akkora rokonságod van Gunarason, hogy százzal rögtön több hallgatónk lesz! A mezőgazdasághoz nem sokat értettem, tanítóképzőt végeztem, de gyorsan föltaláltam magam. Azt se tudtam, mennyi búza terem egy holdon. Amikor dicsekedett a gazda, hogy tizennégy mázsát aratott, akkor rákérdeztem: „És tavaly mennyit?”„Tizenkettőt” – felelte. Ebből jöttem rá, hogy elismerően kell nyilatkoznom a jó termésről. A terepen nem a párttitkárokat, hanem az agronómusokat és az egyszerű munkásokat szólaltattuk meg. Meglepő módon szerettek az emberek nyilatkozni, nem ijedtek meg a mikrofontól. Sokan csodálkoztak, amikor visszahallották a saját hangjukat. „Ezt én mondtam?” – kérdezték meghökkenve.
- Milyenek voltak a technikai föltételek? A hőskorban volt, hogy csak parasztkocsin vagy gyalog közelíthette meg újságíró a helyszínt.
– A hatvanas évektől már volt gépkocsiparkja a rádiónak. Magnó is volt már az én koromban, de nyomott vagy huszonvalahány kilót, egy rudat kellett átdugni rajta, s ketten cipeltük a terepre. A magnót kézi úton ötpercenként föl kellett húzni. Gyakran megesett, hogy belemelegedtél az interjúba, s a magnó már tíz perce állt.
- Különböző korszakokat élt át a rádiónál, a szocialista időszakot, amit magát is több részre oszthatnánk, majd a miloševići korszakot, s a kétezres fordulatot követőt. Ezek közül mikor volt a legszabadabb a megszólalás?
– Tény, hogy a szocialista rendszerben működött az öncenzúra. Azt le sem írtuk, amiből úgy éreztük, hogy gond lehet belőle. Az öncenzúrát mindenki alkalmazta, ne is tagadja senki sem! A Vidámestnél már némiképp szabadabbak lehettünk. Ott ki lehetett figurázni Rákosit, Kádárt is, a minisztereket. De Titót nem, ő érinthetetlen volt. A rendszerváltás idején jöttünk rá, legalábbis én, hogy most már bármit megírhatunk. A joghurtforradalom számlájára kezdtünk el élcelődni. Az igazi újságírás ekkor vette kezdetét. De a sajtó fölszabadulása sajnos vérrel járt.
- Arra céloz, hogy a háborús uszítással maga a sajtó is közrejátszott, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történtek?
– A sajtó hatását senki sem vitathatja el. A háborút is lényegében a szerbiai sajtó robbantotta ki. Kis mértékben a vajdasági magyar sajtónak is volt befolyása. A Magyar Szóban ekkoriban sztrájkoltak, a vajdasági magyar napilap megállta a helyét, Božović nem tudta a Magyar Szó főszerkesztőjét megbuktatni. Szerintem sokkal veszélyesebb a mai – mondjuk így – egypártrendszeri irányítás a Magyar Szóban, hiszen tudjuk, a Magyar Nemzeti Tanácsot egyelőre egy párt alkotja.
- Mi volt a helyzet a kilencvenes években a rádióban?
– A rádió az némiképp más, az írott sajtó dokumentumértéke nagyobb, mert nyomdafestéket lát, s bármikor újraolvasható, a rádió hangja viszont elszáll az éterben. A rádióban én nem tapasztaltam ilyen erőteljes nyomásgyakorlást. Éjféltől négyig kevesen hallgatják, akkor sok mindent beolvastunk. Nem emlékszem, hogy a háború alatt problémánk lett volna a tájékoztatással. Tudtommal még a főszerkesztőket sem hívták be elbeszélgetésre.
- Mégis többen távoztak ekkoriban a rádióból.
– Politikai okokból, általában a legnagyobb kommunisták távoztak legelőször. Az újságírók, riporterek többsége maradt. Az is lehet, hogy bennünket azért hagytak békén, mert ha belenyúltak volna a dolgokba, akkor az rögtön átment volna nemzetiségi kérdésbe.
- Beszéltünk már az idősebb kollégákról, a fiatalokról mi a véleménye?
– Nagyon jó! Ha sikerül egyben tartani őket még néhány évig, akkor a magyar szerkesztőségnek megvan a távlata és a jövője! Ezért a nemzedékért nagy kár volna. Ilyen erősítés, véleményem szerint, csak az én koromban volt a hatvanas évek környékén, amikor húszasával jöttek a fiatalok. Ekkoriban kötöttek ki a rádiónál a későbbi nagy nevek: Gion, Rencsár, Madarász Árpi stb.
- Véleménye szerint az újságírásnak van még véleményformáló hatása?
– Nagyképűség volna ezt állítani, a BBC-nek CNN-nek talán, nekünk az a nagy eredmény, ha valamire föl tudjuk hívni a figyelmet, ha tehát én valami miatt morgok, akkor morogjon velem a hallgató is, vagy jelentse ki, hogy nem mondok igazat. Én mindig arra gondolva írtam a jegyzetet, hogy mit szólna ehhez az apám, aki ha a pesti rádiót hallgatta, rögtön fölkelt, amikor azt hallotta, Moszkvával kezdik a hírt, s nem Budapesttel.
- Fontos a visszajelzés?
– Igen, nagyon fontos. Mindenkinek jólesik. Még akkor is fontos, ha bírálnak.
