Az utóbbi hetekben Zenta egyik legnagyobb sporteseménye a város nevét viselő asztaliteniszklub női csapatának újabb országos diadala volt. Örömünnep, diadalittas játékosok, szurkolók és edzők, fotózás, interjúk, riportok. Előtérben a lányok, majd Mellik Zoltán vezetőedző. Pedig a zentaiak tudják, a siker kovácsa ezúttal legalább annyira Tőke Erzsébet, mint edzőtársa. Ő volt az, aki négy évvel ezelőtt elkezdett foglalkozni Tóth Évával, Gyurcsik Alizzal, Aleksandra Radonjićtyal és Maksuti Anettával, s nem mellékesen ő az anyukája Tőke Mártának, aki a döntő mérkőzés döntő győzelmét aratta.
„Kanala” tehát nagyban van e bajnoki cím kivívásában, mint ahogy nagy szerepe van immár mintegy 30-40 éve a zentai asztalitenisz virágzásában és virulásában is. Nyolc évig az elnöki teendőket is végezte, most „csupán” edző, pénzügyi igazgató, ügyintéző, könyvelő és ha szükség van rá, akár még takarító is. A bajnoki mámor elmúlt, folytatódott a munka, a női és leányválogatott Zentán edzőtáborozik, s ha netán valaki Erzsit keresné, ne otthon tegye ezt. Ő szinte már „odanőtt” a klubhoz.
• Kollégám azt kérdezte kollégádtól, vajon Mellik Zoltán 50. születésnapjára el tudott-e képzelni szebb ajándékot, mint ez az utóbbi bajnoki cím. Én is ezt kérdezem tőled, habár nem most van a szülinapod...
– Egyértelmű, hogy számomra is ez a titulus az utóbbi évek legnagyobb szatiszfakciója. Azt hiszem, hogy az újvidéki döntő mérkőzés után én voltam ott a legboldogabb ember, mert két szempontból is érdekelt voltam: lányomnak ez volt az utolsó idénye a Zentában, és egy sikeres szerepléssel zárt, másrészt pedig a kislányok sikerének örültem, akik először szerepeltek a Szuperligában. A szezon előtt egy kicsit féltünk, de az idény második részében már nagyon szépen játszottak, folyamatosan hozták a sikerekhez szükséges 1-2 győzelmet, mindig odatették a magukét.
• Szerinted a négy év kemény edzés hozta meg az eredményt, vagy eleve olyan erősek mentálisan, hogy tartalékokat is ki bírtak hozni magukból?
– Mint ahogy azt már említettem, az idény elején még hullámzó volt a teljesítményük, de sokat segített nekik az, hogy volt mellettük két idősebb játékos, akikre támaszkodhattak, ők biztatták, húzták őket. Ez önbizalmat adott nekik a döntőre, amelyre a bajnokság kezdetén még nem is gondoltunk.
• Zoli a döntő mérkőzésekre ismét zseniális lépéseket húzott. Milyen volt mellette ülni a kispadon?
– Az idény előtt úgy beszéltük meg, hogy a bajnokságban ő vezeti a csapatot, a többi versenyre pedig én járok a kislányokkal. Az újvidéki vereség után azonban úgy éreztem, a lányok kevésbé ijednének meg, ha én is a kispadon ülök. Végül azonban nem ez volt a döntő momentum, hanem az, hogy Zoli jól taktikázott.
• A lányokkal nagyon szép négy év áll mögöttetek, országos szinten szinte mindent megnyertetek. Most azonban lassan „kirepülnek a fészekből”, más korosztályba tartoznak, mások is foglalkoznak velük válogatottszinten. Nem hagy ez benned űrt?
– Pillanatnyilag még nem tudjuk, pontosan ki is edzi majd őket, hiszen Mellik egyben szövetségi kapitány, így elég sokat távol van. Az edzéseiket tehát továbbra is én vezetem majd. A segítség az utánpótlás tréningezésével kapcsolatban szükséges, de itt van Sóti Misi, ő vállalta ezt a feladatot. Ebbe a generációba Branislava Popov, Csáki Izabella és Ágoston Tamara tartozik, akik a Vajdasági Ligában játszottak és itt bronzérmesek lettek. El kell mondani, hogy a mi edzésmódszereinkkel a gyerekek az elejében mindig egy picit gyengébben játszanak, de ezek a lányok is sokat fejlődtek, hiszen a bajnokság második részében már csak a dunacsébiektől kaptak ki, s mivel a Szerbiai Ligában kevés csapat van, jövőre esélyük van ott játszani. Tamara a ’97-es generációban az élmezőnyben van, a másik két kislányról meg majd jövőre tudjuk meg igazán, hol tartanak. A baj csupán az, hogy kevesen vannak, minden nemzedékben kevesebben és kevesebben. A fiúknál csak Baranyai Balázs edz, és nincs mellette csapat. Ez szomorú, mert 10 éve vagy 80 gyerek edzett még, most meg örülünk, ha 15 gyereket össze tudunk szedni.
• A lányok bajnoki címe nem segít ezen a téren?
– Sajnos nem, amiért a szülőket és az iskolákat is kérdőre lehetne vonni. Kicsit úgy érzem, hogy az iskolák, a tanító nénik sportellenesek, nem szorgalmazzák eléggé azt, hogy a fiatalok sportoljanak. A szülők meg el vannak kényelmesedve, vagy a pénztelenség miatt annyit dolgoznak, hogy nincs idejük ilyennel foglalkozni. Pedig ez nincs jól, hiszen csak az én gyerekeim példáját említve: a sporton keresztül tanultak meg szerbül, önállóbbak lettek, barátkoztak, utaztak, világot láttak. Egyszóval a sport csinált belőlük embert. Igaz, hogy a szülőknek az utóbbi években nagy anyagi megterhelést jelentett a gyerekek versenyeztetése, de el kell hinniük, hogy megéri a befektetést, mert azt is nézniük kell, hogy a klubban neveljük, formáljuk is őket.
• Itt érkeztünk el a csodálatos hírektől a kevésbé romantikus dolgokig. Egyben te vagy a klub „pénzügyi igazgatója” is. Elég-e az, ha csak a község áll egy ilyen eredményes klub mögé?
– Sajnos nagyon nem. A szülők támogatása nélkül valószínűleg nem is tudnánk létezni. A probléma ott van, hogy nem minden szülő tud segíteni, ezért megpróbáljuk maximálisan kihasználni a várostól elkapott helyiségeket, úgy, hogy edzőtáborokat szervezünk, és a szövetségtől erre csordogál egy kis pénz. Zentán nagyon nehéz állandó szponzort találni. A közelmúltban volt egy olyan elnökségünk – Árokszállási Imre, Fehér Zoltán, Milan Radonjić –, amely mindent megoldott, két éve viszont elnökségünk sincs, mert senki sem akarja vállalni a terheket. Meg kell említenem Lučić Viktor nevét, aki az idén maximálisan segített bennünket, pedig még csak nem is szülő a klubban.
• A község az alaptevékenységre biztosít pénzt, emellett ösztöndíjakat is folyósít a lányoknak. Ezzel kapcsolatban mi a véleményed?
– Nekem a zentai ösztöndíjazási rendszer egyáltalán nem tetszik. A probléma ott kezdődik, hogy a klub rengeteg pénzt költ az ígéretes játékosokra, ám a felnőtt sportolóktól eredményben ezt nem kaphatja vissza, mert a fiatalok otthagyják a klubokat. Ez szimplán azért történik úgy birkózásban, mint asztaliteniszben, mert mindenki a megélhetését próbálja megoldani, s a város nem képes ezeknek a sportolóknak havi 100-200 eurót biztosítani, hogy maradjanak az anyaegyesületeikben. Zentán a tehetséges sportolókat részesítik ösztöndíjban, holott nekik inkább a versenyeztetésüket kellene lefedni. Nekik feltételeket, nem pedig pénzt kell biztosítani.
• Egy sportcsarnok nektek miben segítene?
– Nemcsak a sportcsarnok segítene, hanem az is, ha legalább egy olyan tornaterem lenne egy iskolában, ahová be lehetne tenni minimum nyolc asztalt. Nem tudunk normális versenyeket szervezni, nem is jelentkezhetünk ilyenek megszervezésére. Pedig az is pénzt hozna a konyhára.
• Neked már évtizedek óta szintén az asztalitenisz tölti ki a mindennapjaid. Jut-e időd másra?
– Sajnos nem. Ha elnökségünk lenne, talán igen. Jelenleg napi kb. 10 órát foglalkozok a klubbal.
A végén még egy dolgot feltétlenül el kell mondanom: a kislányok haladásában rengeteget segített a fiúcsapatunk, hiszen állandóan sparringoltak nekik. A fiúcsapat is megnyerte a bajnokságot, méghozzá minden anyagi juttatás nélkül, ők a lánycsapat fő szurkológárdája, s még fanatikusabban drukkoltak a lányoknak az újvidéki második mérkőzésen, azután, hogy az első összecsapáson 6:2-re kikaptak. Köszönet nekik és az egész szurkolótáborunknak!
