2006 nyarán igen pozitív fogadtatásban részesült a kormány július 27-én meghozott rendelete, amelynek kapcsán azóta a sport fejlődése terén kifejtett különleges hozzájárulásért nemzeti elismeréseket és jutalmakat ítélnek oda.
Hogy ne törje a fejét a Tisztelt Olvasó, az ún. sportnyugdíjakról és a világversenyeken szerzett érmek utáni jutalmakról van szó, amelyet a térségben elsőnek, de Európában is az elsők között vezetett be Szerbia.
Csodánkra jártak világszerte, hiszen kevés helyen ismerik el ennyire a sportolók teljesítményét, s kevés helyen fogják fel ilyen helyesen, hogy az illető versenyzőknek akár 10-20 évet is a sportpályákon kell izzadnia, hogy aztán egyetlen egy nagyversenyen végre a dobogóra állhasson. Esetükben tehát teljesen megérdemelt a „sportnyugdíj” (bár ott is vannak furcsaságok, mert egy ifi korosztályú versenyző ne tegye élete hátralévő részében hátra a kezét, mert 16-17 évesen egy felnőtt versenyen nyert valamit), s a bili nem is velük kapcsolatban borult ki, hanem az edzők juttatásai mentén.
Kiderült ugyanis, hogy hiába jövőbenéző a rendelet, azért mi még attól csak a Balkánon vagyunk, s annyi visszaélés történt a juttatások terén, hogy azt már Belgrádban is megelégelték.
Hogyan lehetett visszaélni egy kormányrendelettel? Úgy, hogy az nincs alaposan kidolgozva, csak vezérelveket taglal, s annyi jogi és más kiskaput hagyott például az edzőkre és „más személyekre” (?) vonatkozó részben, hogy az egy agyafúrt hazánkfia könnyedén kijátszotta.
Természetesen, nem tudunk az összes esetről, de néhány visszás helyzetről már írtunk is. Ilyen a zentai Szabó Palóc Nándor története, aki 2007-ben, Szófiában szövetségi edzőként ott állt a szőnyeg mellett, amikor Frísz Krisztián bronzérmet szerzett az Eb-n. Nándor azóta nem edzője a válogatottnak, de a pénzét sem kapta meg, s még most is harcol a vélt vagy valós jogaiért (az új rendelet értelmében, ha elfogadják, Nándornak 10 000 euró járna. De visszamenőleg nem érvényes a rendelet...). A birkózásban tehát megtörténhet ilyen furcsaság, hiszen olyan gazdag a szövetség, hogy egy-egy olimpiára, világbajnokságra, vagy Európa-bajnokságra a szövetségi kapitány mellett szövetségi edző is utazhatott (nem egy esetben több is), másként van viszont az asztaliteniszben, ahol a pénzhiány miatt csak a szövetségi kapitányok irányítják a versenyzőket, de ha azokat betegség, vagy valami más ok miatt mások helyettesítik, egy korábbi, szóbeli gentlemani megállapodás szerint az esetleges éremért akkor is a szövetségi kapitányt illeti meg a juttatás. Így történhetett meg, hogy Erdélyi Szilvia és Erdélyi Annamária courmayeuri Eb-bronza után Todor Rakić szövetségi kapitánynak (akinek a lányok nyilatkozataiból ítélve nem sok köze volt az érmekhez) járna a sportnyugdíj, feltéve, ha nem a Lupulescu/Primorac páros 1987-es, Új-Delhiben nyert világbajnoki ezüstje miatt kapná azt. A legújabb divat azonban még ettől is visszatetszőbb. Kiderült, hogy (főleg néhány paralimpiai sportágban) egy versenyzőnek évente akár több edzője is van. Neveket nem akarunk mondani, de élő példa, hogy a már szinte mindent megnyert (és a jövőben is dobogóra várható) hátrányos helyzetű sportolónak egyik pillanatban a saját bátyja az edzője. Ha ezt megszorozzuk egy-egy olimpiai ciklussal, kiderül, hogy a családban, de még az utcában is mindenki kaphatja a sportnyugdíjat...
A minisztérium most egy bizottságot hozott létre a rendelet egyes kitételeinek megváltoztatására. A rendeletből kiiktatták a szövetségi kapitányt és annak szerepét, az edzők maradtak benne, de azok is csak egyszeri juttatásban részesülnek (tehát nekik nem jár a sportnyugdíj), hiszen nekik alkalmuk van versenyzőjük sikere után újabb nemzedéket kinevelni, s további érmek után pénzt kapni. Fontos változtatás még az is, hogy az olimpiai sportok nem olimpiai számai (pl. kajakban és evezésben) után nem jár jutalom, mert egyes sportolók visszaéltek a helyzettel, s olyan – nem olimpiai – számokra készültek, amelyben gyér volt a mezőny, s könnyű volt érmet szerezni. Az utolsó nagy tervezett változtatásra pedig a korhatárt illetően kerül sor. A sportolók a havi juttatást a tervezet szerint ezentúl nem 35 éves koruktól, hanem 40 éves kortól kapják. A megindoklás szerint nem szabad a sportolót oly módon „motiválni”, hogy minél előbb fejezze be sportkarrierjét és tanulmányait, mert már nyugdíjba vonulhat.
Eddig a változtatások, amelyek után továbbra is számos kérdés marad megválaszolatlanul. Ellentmondásos például az, hogy a rendelet megváltoztatásának nincs retroaktív hatása, tehát akiknek eddig folyósították, azok ezentúl is kapják a „nyugdíjat”. Ezzel kapcsolatban csak reménykedhetünk, hogy kivizsgálják a gyanús eseteket, s elveszik azoktól, akiknek nem jár... Nem világos az sem, hogy az edzők közül kik részesülhetnek jutalomban (az illetékes minisztérium és a Szerbiai Olimpiai Bizottság honlapján más-más verzióban olvasható a rendelet, s megint más a Hivatalos Lapban). Vajon azok, akik egész évben figyelemmel kísérik és irányítják neveltjük edzéseit és életét, vagy az, aki kinevezése révén két percre a sportpálya mellé ül (úszás, kajak, atlétika...)? Vajon az edzők és versenyzők ezentúl is a szakági szövetségek kénye-kedve szerint kapják-e az odaítélt pénzt, s annak mekkora részét? S végül továbbra is megmarad a dilemma, vajon a csapatsportokban szereplő versenyzők érdemelnek-e akkora jutalmat, mint az egyéni sportolók?
Kétely csak egy valami körül nincs. Szerbia jól döntött, amikor ilyen módon elismerte a sportolók és edzőik teljesítményét. Csak ki kell szűrni azokat a nem tiszta eseteket, amelyek rossz fényt vetnek a sportolók és az edzők megjutalmazására.
