Egy egészen kivételes generáció kivételes birkózói jöttek össze szombaton Zentán, ahol az 1983-as bajnokcsapat megünnepelte első országos bajnoki titulusa negyed évszázadát. Az az időszak nyilván fantasztikus élményeket idéz fel a sportág minden zentai szerelmesében, hiszen emlékezünk még arra az időszakra, amikor az akkori Dózsa iskola tornatermében még a bordásfalon is lógtak az emberek, csak hogy lássák a titánok harcát. Hiszen az akkori nagy Jugoszláviában valóban színvonalas és felettébb izgalmas meccseket vívtak egymással a legjobbak, elsősorban a Zenta és a szabadkai Spartacus. Mert ki ne emlékezne Törtei József és Refik Memišević ádáz küzdelmére, s arra, hogy a zentaiak akkortájt 10:0-s eredménnyel küldték haza ellenfeleik nagy részét. Azokban az években a már említett Törtei világbajnoki ezüstéremmel, olimpiai bronzzal és Európa- és mediterrán bajnoki arannyal örvendeztette meg városát, Szabó Palóc Nándor 1983-tól zsinórban szállította a Tisza-parti városba az országos bajnoki titulusokat, hogy aztán 1987-ben egy világbajnoki ezüsttel koronázza meg pályafutása azon korszakát.
Majoros Csaba, aki már 1980-ban ifjúsági világbajnok volt, 1983-ban megnyerte a mediterrán bajnokságot, csakúgy mint Kopasz Károly, aki szintén kijutott a Los Angeles-i ötkarikásra. Ki ne emlékezne Zörgő Lászlóra, aki 1980-tól 1984-ig négyszer volt Jugoszlávia legjobbja, az idősebbek közül pedig Szemerédi Istvánra, aki még a messzi 1970-ben szerezte meg első országos bajnoki címét, egy évre rá pedig ugyanezt tette Dušan Vukov, a fiatalabbak között pedig Renkó Béla (1986-ban ifi Európa-bajnok, ötszörös országos bajnok) és Szabó Palóc Géza (1990-ben országos bajnok) bontogatta szárnyait. Ez a felsorolás természetesen nem is készülhetett a teljesség igényével, hiszen abban az időben annyian gyűrték egymást a zentai szőnyegen s annyian brillíroztak a különböző korcsoportokban, hogy talán nem is lehet mindenkit, minden eredményt felsorolni.
Épp ezért volt jó látni, hogy a találkára szinte mindenki eljött, s ezért köszönet jár Szabó Palóc Nándornak, aki eszmei szerzője és kivitelezője volt az estnek, és elismerést érdemel a helyi önkormányzat is, amelynek volt „orra” megsegíteni a jubileum megünneplését, hiszen minden bizonnyal minden idők legjobb zentai generációja ülhetett ismét egy asztalhoz.
A jubileum elején Kalmár István akkori elnök, a helyi kereskedelmi vállalat igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd köszönőlevelet nyújtott át a megjelenteknek. Szabó Palóc beszédében nem felejtette el kiemelni Horváth László – Hocek edző érdemeit sem, de megemlékezett a szintén megjelent Teri néniről, azaz Kőrösi Terézről, az akkori gondnokról, takarítónőről, mindenki „anyjáról”, s egyperces néma felállással megemlékeztek az elhunytakról, Nikola Vukovról, Csúzdi Ferencről, Pásztor Istvánról, Bakos Józsefről, Majoros Józsefről, Szemerédi Árpádról és Juhász Józsefről is.
A köszönőlevél kiosztása közben aztán sorban jöttek elő az emlékek: „Ez a Majoros semmit sem változott, még ma is birkózhatna. Rettentő okos birkózó volt, még a nála erősebbekkel is képes volt kibabrálni. Emlékszel Zágrábra? Ott Törteit is legyőzte, aki később olyan mérges volt, hogy szinte elsírta magát...” Táborosi László helyi sporttörténész egy rövid összefoglalóban elevenítette fel a zentai birkózás legszebb pillanatait, Horváth edző pedig azt emelte ki, külön büszke arra, hogy a „fiúk” nemcsak a szőnyegen állták meg a helyüket, hanem később családapaként is, s egyáltalán, a nagybetűs Életben.
A finom vacsora után közös fényképezkedésre került sor, majd következett a kötetlen beszélgetés, a tánc...
A végén el kell mondani, hogy igen nagy megtiszteltetés volt e nemzedékkel egy asztalnál ülni, és jókívánságaink között kapjon az az óhaj helyet, hogy a jövőben is összejöjjön a bajnokcsapat. Az 1983-as, és az is, amely majd a jövőben áll a dobogó legmagasabb fokára.
A bajnokcsapat
Surányi Zoltán, Renkó Béla, Szórád Zoltán, Zörgő László, Szabó Palóc Géza, Szabó Palóc Nándor, Kőrösi Béla, Prikidánovics Igor, Horváth László, Kopasz Károly, Majoros Csaba, Törtei József, Szemerédi István, Bővíz József, Visnyei Ferenc, Csúzdi Ferenc, Olajos Nándor, Vukov Dušan, Horváth László-Hocek (edzőversenyző).
A taps volt a legnagyobb jutalom
Miniinterjú Horváth László – Hocekkal, az aranynemzedék edzőjével
• Kivel volt a legnehezebb dolgozni abban a csapatban?
– Erre a sportágra általában kemény legények jelentkeztek, selyemgyerekeknek nem volt helyük a csapatban. Ezért egyformán nehéz volt kezelni őket. Én inkább azokat emelném ki, akikkel nem volt nehéz foglalkozni: Bővíz, Visnyei, Kőrösi. A többiek mind igen kemény egyéniségek voltak, ezért mint pedagógus kellett velük dolgozni. Sokat kellett tévedéseiket jó felé irányítani s a csúcsra juttatni őket.
• Akkoriban még nem dívott annyira a „profizmus”. Mivel lehetett őket a legjobban büntetni vagy jutalmazni?
– Mi nem nagyon büntettünk senkit, a legnagyobb jutalom pedig az volt, ha a hétvégi mérkőzésen több száz szurkoló tapsolt egy-egy győzelemért. Ez kárpótolta őket minden nehézségért, fájdalomért és sértésért. Így tudtunk további motivációt találni magunkban.
• A két bajnoki cím közül melyiket volt a nehezebb megszerezni?
– Nekünk a kezdet volt a nehéz, hiszen a II. ligából vissza kellett kerülni az I. ligába. Amikor sikerült teljességében összerakni a csapatot, nem volt véletlen, hogy a második bajnoki titulus megszerzése során a bajnokság befejezte előtt három-négy fordulóval már kikiáltottak bennünket bajnokoknak. Ez nem volt véletlen, hiszen a legkisebbtől a legnagyobb súlycsoportig a csapattagjaink szinte verhetetlenek voltak az országban. Így történt meg, hogy a két Radničkit meg a zágrábiakat 10:0-s eredménnyel küldtük haza, de még a nagy rivális Spartacus ellen is 7:3-ra győztünk.
