Szerbia kormánya elfogadta a sporttörvény tervezete közvitájának programját. A közvita hétfőn kezdődött meg, és május 15-éig tart. „A közvitát 12 szerbiai városban tartják meg, s kerekasztal-beszélgetéseket is szerveznek abból a célból, hogy a különböző sportszövetségek, a Szerbiai Olimpiai Bizottság és maguk a klubok is kifejtsék meglátásaikat, véleményüket és javaslatokat tehessenek” – nyilatkozta Slaviša Zlatanović, a sportügyekkel megbízott köztársasági államtitkár, aki hozzátette, az új törvénytervezet a sporttal mint egységes rendszerrel foglalkozik, beleértve a sportban részt vevő személyeket, a sportobjektumokat és a magánosítást is. Ez utóbbival kapcsolatban azt is elmondta, hogy a magánosítás a sportban szereplő összes szubjektumra egyforma érvényű lesz, azzal, hogy valamennyi esetet külön megvizsgálnak, s figyelembe veszik a specifikusságokat.
Az államtitkár beszélt arról is, hogy különbséget tesznek majd az állami és a társadalmi tulajdonban lévő vagyon között, úgy, hogy a társadalmi vagyonnak számító ingatlanokat csak 60 százalékban lehet privatizálni, 20 százalékot a klub tagjai kapnak meg, 20 százalék pedig a privatizációs regiszterbe kerül. Az állami tulajdon esetében 80 százalék a privatizálható vagyon.
* * *
A szerbiai sport évek óta komoly válságban van. Az agóniát többen pont azzal magyarázzák, hogy hiányzik a sporttörvény, amely világos képet ad arról, a klubok vagyona kit is illet meg. Miért fontos mindez? Azért, mert elmúltak azok a romantikus idők, amikor a társadalmi vállalatok csupán azért adtak a helyi kluboknak pénzt, hogy a gyerekek sportolhassanak. A mostani újgazdagokat nem nagyon érdekli az, gerincferdüléses-e az felnövő nemzedék fele, mert sportnak a számítógépes játékokat tartja, s az ütött-kopott sportegyesületekbe be sem akarja tenni a lábát, mert ott csak nyomort lát a dohos öltözőkben.
Illuzórikus azonban azt gondolni, hogy a sporttörvény varázspálca módjára mindent megold. Csak a naivak hihetik azt, hogy a sporttal eddig vajmi keveset foglalkozó befektető szféra egycsapásra nemzeti érdeknek tekinti majd a sportot, az viszont hamarosan várható, hogy igen kemény csaták, megvesztegetések és megfélemlítések kezdődnek majd annak érdekében, hogy az egyébként lepusztult klubok helyenként igen csábító ingatlanjaira bagóért rátegyék a kezüket a milliomosok.
A nagy kérdés az, hogy az állami vezetés megengedi-e azt, hogy elkótyavetyéljék azokat a dolgokat, amikért az emberek annak idején mélyen a zsebükbe nyúltak. Köztudott ugyanis, hogy a legtöbb sportobjektumot helyi hozzájárulásokból és adakozásokból építették fel, tehát a nép vagyonának tekinthető. Ez a fogalom azonban a kapitalizmusban nem nagyon ismert, így a „népnek” (értsd: kluboknak) megmarad az a fenn említett 20 százalék, amivel – ugyebár – kitörölhetik ama hátsó fertályukat, mert a döntés annak a kezében lesz, akié a 60 százalék.
Résen kell tehát lenni, mert ahogy azt mondani szokták, a fejétől bűzlik a láb, s hallunk majd mi még olyan eseteket, hogy minisztériumi fejesek keverednek titkos ügyletekbe. Mert ki meri azt állítani, hogy például a C. zvezda Labdarúgó Egyesületben kígyózó botrány nem pont a patinás klub ingatlanai körüli marakodás a gazdagok között, amikor Zepter és Den Tana (meg ki tudja, ki még) is igényt tart (vagy tartott) a „Vörös Csillagra”.
Sok minden homályos még tehát a sporttörvény körül, s meg kell várni azt a szűk 20 napot, amíg tart a közvita. Előre félek azonban, hogy győztesként nem a sport maga fog kijönni, még akkor sem, ha azt ígérik, hogy az ingatlanok eladásából befolyt összeget egy alapba helyezik el, amelyből később a sportot támogatják, felújítják a már meglévő sportobjektumokat, és újakat építenek. Ahogy mondani szokás, láttunk mi már falon pókot, s szinte elképzelhetetlen, hogy a még évekig elhúzódó gazdasági krízis kellős közepén Szerbia pont a sportba fordítja vissza a befolyt tőkét.
