Üveggolyó

A magyarországi rövid ötvenes évek (1950–1956) „hivatalos” festészetének történetét manapság már bátran dolgozzák fel. Nem csak a minőségi rétegeltsége miatt érdemes tanulmányozni, a korszak művészetének ugyanis volt alsó és legfelső minőségi határa is.

„A vírusnak köszönhetően… felfutott az online piac” – olvasom a minap a hírt az egyik internetes portálon. Megakad a szemem a köszönhetően szón.

Olvasom, hogy a kisiskolások a járvány terjedésének szempontjából nem a veszélyeztetett korosztály, így – legalábbis amíg ezeket a sorokat írom – egyelőre nem tervezik bevezetni az illetékesek a távoktatást. Ugyan tény, hogy november derekára már jellemző a fáradtság a tanulók körében, ehhez valószínűleg a nappalok rövidülése, a hűvös, nyirkos időjárás megérkezése is nagymértékben hozzájárul.

Úgy tűnik, a gyerekek elsősorban azért járnak iskolába, hogy tudást szerezzenek. Persze, van még néhány említésre méltó szerepe az iskolába járásnak, a készségfejlesztés, a szocializáció, a kortárskapcsolatok kialakulásának lehetősége, de az iskola elsődleges funkciója, legalábbis a gyakorlatban, hogy az ott tanuló diákok megtanulják a tantervben foglaltakat.

A képzőművész általában nem szavakban fogalmazza meg a gondolatait, az alakuló, nehezen megcsontosodó világszemléletét. A látványt sokkal egyértelműbbnek, nobilisabbnak tartja: habár ismerünk alkotókat, akik vallomásaikat meglehetős gyakorisággal lírai szösszenetekbe, versbe (Kondor Béla, Maurits Ferenc), önéletrajzi vallomásba (Borsos Miklós) vagy épp regényes naplójegyzetekbe rejtik (Kassák Lajos).

A nyári szabadságom elején egy szakmai szervezetet kívántam meglátogatni Budapesten, a galériák sokaságáról ismert Falk Miksa utcában. Sajnos nem volt szerencsém, a vírushelyzet miatt zárt ajtókat találtam a hivatalban.