Ugye, ismerős az a helyzet, amikor adott egy darab játék, valamint kettő vagy több gyerek, és egyszer csak minden gyereknek éppen ugyanakkor lesz érdekes ugyanaz a játék. Erre általában hatalmas vita kerekedik abból, kit illet meg a kiszemelt játékszer, amit vagy a gyerekek rendeznek az erősebb és hangosabb győz alapon, vagy jobb esetben van legalább egy felnőtt, aki beavatkozik, vezeti a vitát, abban a reményben, hogy talán még tanít is valami hasznosat a megegyezésről. Az ilyen és ehhez hasonló, gyakran banális viták, ha próbára is teszik türelmünket, kifejezetten fontosak gyermekeinknek. Ilyenkor valójában lehetőséget kapnak arra, hogy megismerkedjenek a megegyezés, az osztozkodás fogalmával, majd arra is, hogy átültessék a gyakorlatba ezeket az egyébként fontos készségeket. Vagy, ahogy a mi esetünkben volt, megtanulhatják, hogy jogukban áll nemet is mondani.
Annak ellenére, hogy csupán egy emelet választ el bennünket, viszonylag ritkán esik meg, hogy adódik alkalom találkozni a szomszéd kisfiúval és az őt nevelő anyukával. A minap azonban úgy alakult az időnk és az időjárás is, hogy a lakásunkban ejtettük meg a délutáni játékot, mert bár az északi országokban szeretik azt hangoztatni, nincs rossz időjárás, csak nem megfelelő öltözet, szakadó esőben és viharos szélben azért nem megyünk le az utcára játszani. Vannak napok, amikor ezek az együtt eltöltött délutánok életmentőek nekünk, anyáknak – a gyerekek lefoglalják magukat, eljátszanak, a mi dolgunk pedig csupán annyi, hogy kezeljük a meglehetősen gyakran felmerülő konfliktusokat. Az említett konfliktusok márpedig elég gyakoriak, tekintve, hogy a három gyerek közül kettő – pontosabban a két fiú – két és fél és háromévesek. És hát ez éppen az a korosztály, amelyik nemhogy nem riad vissza a heves vitáktól, hanem vitáznak, ha kell, ha nem.
Aznap érezni lehetett, hogy szikrázik a levegő a két fiú között. Van egy alapvető konfliktusuk, amit jelenleg nem tudunk feloldani, mégpedig a közös nyelv hiányának a problémája. A szomszéd kisfiú ugyanis francia anyanyelvű, az én fiam pedig még nem jár óvodába, így nem ismeri a nyelvet. Amikor éppen nem tolmácsolunk nekik, a köztük zajló kommunikáció abból áll, hogy a szomszéd fiúcska bármilyen mozdulatára, közeledésére, cselekedetére a fiam odakiáltja neki az egyetlen szót, amit franciául ismer: „non!” (nem), ha kell, akár többször is egymás után. Mire a szomszéd kisfiú, megjegyzem jogosan, felháborodik, s csak annyit ordít vissza „arrêt!” (hagyd abba!). Ebben ki is merül a kettejük közötti, meglehetősen korlátozott verbális kommunikáció. A nonverbális kommunikációjuk pedig a nem kevésbé modortalan, de annál célratörőbb erőméregetésen alapszik, amelyet természetesen próbálunk kordában tartani. Aznap a fiam kedvenc kisautója véletlenül a szomszéd kisfiú kezébe került, s már harsogtak is a „non!”-ok és az „arrêt!”-ok, érvek és ellenérvek két és fél évesek szintjén.
Általában ez az a pont, amikor a szülők két táborra szakadnak – vannak azok, akik mindenáron osztozkodásra buzdítják a gyerekeiket, s azok, akik inkább azt az elvet vallják nem feltétlenül szükséges odaadni másoknak azt, ami a miénk. Mint az élet legtöbb dolgával, itt is éppen az arany középutat a legnehezebb megtalálni, különösen, ha a két szemben álló tábor tagjai kerülnek egymással szembe. Miközben én a saját fiamat megnyugtattam afelől, hogy nem esik bántódása a kedvenc kisautójának, a kisfiú anyukája leguggolt a fia mellé, s emlékeztette, hogy először illik megkérdezni, kölcsönveheti-e mások játékát, hiszen ez nem az ő otthona, ezek a játékok nem az övéi. A kisfiú bólintott, és el is hadarta az „elkapom a kisautódat?” kérdést, a fiam meg, bár érteni nem értette az elhangzott szavakat, természetesen ezúttal is reflexből nemmel válaszolt. Mielőtt azonban bármit is szólhattam volna, a fiú anyja rövidre zárta a feltörni készülő újabb vitát a következő mondattal: „Az nem, az nem.” Majd hozzátette azt a talán még az előbbi mondatnál is fontosabb kijelentést: „Ha nem mond semmit, az is nem.”
Talán nem tűnik nagy dolognak, pedig a mai világban irtó fontos lenne, hogy megtanítsuk a gyerekeinknek, hogy nemet mondani igenis szabad, s nem feltétlenül arcátlanság. Mert a határhúzás nem neveletlenség. A határhúzás az egészséges lélek felé vezető első lépés. És épp abból van manapság nagy hiány: egészséges lélekből. Lehet ezek a határok most még kisautók, babák, kedvenc homokozós lapátok meg agyonnyűtt plüssök köré rajzolódnak, de gyerekeink valójában azt a nagyon fontos leckét tanulják, hogy nem kell mindig feladnom mások javára azt, ami nekem fontos. Hogy ez generációs, nemi, esetleg egyéni vagy társadalmi probléma-e, nem tudom, de számomra sokáig kihívás volt nemet mondani, meghúzni magam köré az engem védelmező határaimat. Éppen ezért tartom kifejezetten fontosnak, hogy a gyerekeimnek ne legyen belső küzdelem a határhúzás. Ugyanakkor az is felelősségem, hogy megmutassam nekik a különbséget egészséges határok és önzőség között. Ezért, miután a szomszéd kisfiú letette a szóban forgó kedvenc kisautót, azt mondtam a kisfiamnak, hogy rendben, de akkor most adunk neki másik három kisautót, amelyek közül választhat magának egyet. A gyereknevelés tanulás. Gyakran azonban nem vesszük észre, hogy nem csak a gyerekeink tanulnak, hanem mi, szülők is tanulhatunk egymástól, már ha nyitottak vagyunk rá. Legyünk azok! Egy jobb jövő reményében.
