Augusztusban és szeptemberben Vajdaság-szerte turnézott a Szivárvány zenekar. Majdán, Magyarcsernye, Tornyos, Kúla, Szenttamás és Muzslya után szeptember 21-én Moholon zárul a koncertsorozat. Fellépéseik látogatottsága megmutatta, hogy megfogyva bár, de továbbra is vannak kedvelői a muskátlizenének, melynek a 3 + 2 mellett egyik úttörője volt a muzslyai zenekar. Kezdetben nem mindenki fogadta örömmel az effajta zenét, megkérdőjelezve a művészeti értékét. Az ellenszél különösen az anyaország felől fújt. Három-négy évtized távlatából nézve ez a megítélés mintha lanyhult volna. Mert az nem vitás, hogy az irányzat elindítói kiváló zenészek, kiváló kedvcsinálók voltak. Vigasságra pedig akkor is és ma is szükség van. Annál is inkább, mert ma jóval kevesebb hagyományos lakodalom és mulatság van.
A Szivárvány énekesének és frontemberének – az Ausztráliában élő –, Justin Tamásnak a kezdeményezésére megújult összetételben, szűk két hónap alatt hét hangversenyt tartottak. Tamással a koncertsorozat elején beszélgettünk a kezdetekről a zenekar sikerein át a tervekig.
Tomi hetven éve született a bánáti Bókán. Ötéves volt, amikor a családja (édesanyja szentmihályi születésű volt, édesapja bókai) Muzslyára költözött.
– Szép gyermekkorom volt a Part egyik zsákutcájában, ahol sok volt a gyerek. Ma is emlékszek mindegyikre. Fociztunk, kis lakodalmakat szerveztünk, melyeken én voltam a zenész. Mindig volt menyasszony, vőlegény, de az nem nagyon vonzott, már akkor is zenész voltam. Bugár Öcsi játszott valami kis prímen, úgyhogy volt zenekarunk. Itt volt az első kapcsolatom a zenével. Hétévesen kaptam az első hangszeremet – egy kis harmonikát. Aztán másodikos-harmadikos koromban, tehát kilencévesen, anyukám a hátára vette a harmonikát, engem meg a bicikli hátsó ülésére tett, és mentünk a helybeli kántorhoz. Abban az időben Muzslyán nála volt az egyetlen lehetőség, hogy valamilyen zenei képzést kapjon a gyerek. Itt ismerkedtem meg a kottával. Nem lettem nagy zenész, engem mindig az éneklés érdekelt. De két-három év alatt megtanultam az első lépéseket a zenei világban, ami fontos lett a későbbiekben. Megtanultam olvasni a kottát, ami segített például abban, hogy betanulhattam az operettdalokat egy ausztráliai közös föllépésre Biszák Júliával. Ez a zenei alaptudás a mai napig segít – meséli Tamás.
A zene iránti vonzalmát erősítette benne, hogy nagybátyja, Rácz Ferenc ismert énekes és hegedűs volt. Mostoha nagyapja, Kurunci György pedig szintén ismert muzslyai zenész, a húros hangszerek kiváló művelője volt. Tamás életének egyik fontos pillanata volt, amikor – tanárai ajánlására – a helybeli Petőfi Sándor MME színjátszó csoportjának a tagja lett. Első kisebb szerepét a Dankó Pistáról szóló előadásban kapta. A színpadi eseményeket élőben kísérte a zenekar, Marócsik Károly vezetésével. Tamás ekkor ismerte meg Dankó Pista gyönyörű dalait, amelyek végigkísérték a mai napig. A Szivárvány szinte minden albumán szerepelt valamelyik Dankó Pista-dal feldolgozása. Tanárai nevezték be az akkor népszerű Arany Mikrofon tehetségkutató vetélkedőre is.
– Tizenhárom évesen Az utolsó kintornás Pesten című dalt énekeltem. Nem volt nyakkendőm, ami akkor kötelező volt. Varga Anti tanító bácsi gyorsan levette a sajátját, és vagy három csomót kötött hátul, hogy valamire hasonlítson. Az volt az első nyakkendőm. Azt se felejtem el sosem, hogy élő adásban közvetítették a rádión. Anyámék odahaza hallgatták, mert nem bírtak eljönni. Hatszor visszatapsoltak. Alig bírtam már énekelni, de nagyon jólesett. Nem győztem, alighanem egy városi lány nyert. Azt mondták, hogy én még kiskorú vagyok. Nem is nagyon érdekelt. A lényeg az volt, hogy tele volt a lelkem, és azokban a pillanatokban éreztem, hogy ez az, amit legjobban szeretek a világon. És úgy gondolom, hogy ez velem is maradt, kísért az egész utamon –hangsúlyozta beszélgetőtársunk.
Részt vett más zenei vetélkedőkön is. Első soha sem lett, de jó helyezéseket ért el. Ő csak táncdalénekes akart lenni.
– Apám azt akarta, hogy gépészmérnök legyek. Jó úton is haladtam, de volt egy akadály – a zene. Elkezdtem hanyagolni az iskolát. Jó eredménnyel befejeztem a gépészetet, és elindultam a gépésztechnikai főiskolára, de akkor már csak a zene érdekelt. A fellépésekre pedig készülni kellett. A becskereki Omegával két évig énekeltem az ifjúsági otthon táncain. Most is érzem a terem olajos padlójának az illatát. Vasalt nadrágban, nagy gallérú, fehér ingben és zöld zakóban jelentem meg először. Jól megnéztek, mert talán én voltam a teremben az egyetlen frissen nyírott, rövid hajú, mivel a szomszédunkban volt a borbély, és kötelező volt kéthetente nyiratkozni. Akárcsak ministrálni a vasárnapi szentmisén. A tánc szombaton este 8 és 11 óra között volt, nekem pedig 11-re otthon kellett lennem. Persze ez lehetetlen volt, de igyekeztem minél hamarabb hazaérni. Az első fizetésemet felmutatva apám gyanakodott, ő kőművesként nem keresett annyit.
Tomi Balázs János mellett elkezdett énekelni a muzslyai táncokon. Mint mondta, sokat tanult tőle is, aki az egyik legkiválóbb muzslyai táncdalénekes volt. Tomi pedig mintha hazaért volna, mert az volt az ő környezete: ott voltak a barátai, a kollégák, itt focizott a Lehelben. A közben voltak fesztiválfellépések, Kecskés Sándorral pedig egy ideig az adriai-tengeri Umag szállodában léptek fel. A sok külföldi vendég révén itt ismerte meg a nyugati világot. A katonaságból megpróbált hazaszökni, de végül a kórus vezetését bízták rá.
A leszerelés után jött a Délibáb, újabb fesztiváli fellépések. A Combó 6 tánczenekarban hét évig énekelt. Rengeteg fellépésük volt Becskereken, Muzslyán, Magyarországon. Becskereki estjeik vendégei között voltak az egykori Jugoszlávia legismertebb énekesei: Đorđe Marjanović, Ivo Robić, Dušan Jakšić, Bisera Veletanlić és mások. Közben Tomi felvételeket készített az Újvidéki Rádióban. Egyre többen ismerték fel jellegzetes hangját.
Ezekben az években a sors összehozta Kovács Károllyal, a 3 + 2 együttes révén pedig Bánátból elindult hódító útjára a muskátlizene.
– „Tamás, zenekart kell csinálni!” Mondom, dobos van: Tóth Árpi, a legjobb. A gitáros pedig csakis Kecskés Sándor lehet. A basszusgitáros Gyémánt Tibor, aki akkor már megírta a Régi dalt. A billentyűs Tápai Ferenc lett. Az együttes nevét a Magyar Szó azonos nevű mellékletéről „koppintottuk le”. Az első nagylemezünk a Nélküled az élet gyötrelem volt, amely pont negyven évvel ezelőtt jelent meg. Aztán egymás után jöttek a mulatós dalok, mert a lakodalmakból tudtam, hogy mit szeret a nép. A Muzslai lakodalom, a Kilenc kis gólya, a Kiskereki betyárcsárda, a Kisbecskerek, Nagybecskerek vagy a Nem szeretem én a babot című dalokat és feldolgozásokat velünk együtt énekli ma is a közönség. Ez a zene most is él. Magyarországon vagy 15 zenekar dolgozta át a dalaimat. Pedig sokáig nem volt róla szabad még beszélni sem. Amikor a 3 + 2 és a Szivárvány a budapesti sportcsarnokban 15 ezer embert hozott össze, az mindent áttört. Elfogadták a rádióban, és azóta is megy. Rájöttek arra, hogy nem csak a nagy zenekaroknak van létjogosultsága. Azoknak a zenészeknek is jár megbecsülés, akik a civil foglalkozásuk mellett zenéjükkel igyekeznek örömet szerezni az embereknek.
A Szivárvány zenekar a muskátlizene egyik legmeghatározóbb vajdasági képviselője lett, több mint másfél évtizeden keresztül. Bejárták Európát, sok fellépésük volt Svédországban, kétszer voltak Ausztráliában. Aztán Jugoszláviában beköszöntöttek a vérzivataros kilencvenes évek: mozgósítás, gazdasági összeomlás következett.
– Megéreztem, hogy én nem maradok itt. Nem bírok elmenni Horvátországba, s ott lőni valakire, akinek tegnap még ott énekeltem a lakodalmában. Vagy bárkire a politika miatt. Közben tönkrement a vállalatom. Aztán 1998-ban, 43 éves koromban végleg Ausztráliába költöztem. Előbb egyedül, aztán sikerült a családomat is kivinni. Nem volt könnyű negyvenen túl új országban új életet kezdeni. Dolgoztam az építőiparban, egy szőnyeggyárban. Most pedig buszsofőr vagyok Melbournben. Közben zenélek is a fiaimmal. Az utóbbi években azt tapasztalom, hogy erősen megfogyatkozott az ottani magyar közösség. Részben a beolvadás, másrészt pedig azért, mert a szigorú bevándorlási politika visszaszorítja az új családok érkezését – vélte a beszélgetőtársunk.
A Szivárvány összetétele az évek során változott. Eredeti felállásából Tomi és Tóth Árpád maradt, a többségük már az égi zenekarban játszik. Muzslyán azonban még vannak jó zenészek, aminek köszönhetően gyorsan összeállt a mostani csapat. Zombori Ervin, Visi Attila, Tóth Csaba és Juhász Valentin csatlakozott.
– Bár még állandó munkaviszonyban vagyok, úgy érzem, lassan közeledik annak az ideje, hogy nyugdíjba menjek. Szeretném azzal befejezni az életemet, amit a családom után a legjobban szeretek az életben – az pedig a zene. Nem akármilyen zenével, hanem a Szivárványéval. A mostani koncertek után biztos vagyok benne, hogy ezután is úgy lesz. Mindig van jó vagy jobb, esetleg kicsit gyengébb fellépés, de szerintem a közönség még mindig szereti, ismeri a dalokat. Úgy gondolom, dinamikus koncerteket adunk, és hála Istennek, ismét jó zenészekkel dolgozhatok. Sajnos tudjuk, hogy a zenekaromnak több mint fele már itt hagyott bennünket, ők onnan fentről kísérik az egész folyamatot. Helyettük is igyekszünk helytállni. Remélem, hogy ez a csapat még hosszú ideig mellettem marad, és a Szivárvány a következő években bejárja Vajdaságot. Ha pedig a Jóisten megsegít, fellépünk Magyarországon, Szlovákiában és Erdélyben is, ami nagy vágyam. Itt Vajdaságban pedig minden kis faluba elmegyek, ahol mindig boldog vagyok. Jól érzem magamat, amikor látom a boldog arcokat. Az a legnagyobb kincs nekem – zárta gondolatait Justin Tamás.
Nyitókép: Újra itthon: Justin Tamás (Ótos András felvétele)
