Reggel azon gondolkodtam, hányadszor készültünk az idén az iskolakezdésre... Általában azonnal tudok számosítani, de ez most valamiért nem jött automatikusan. Módszeresen utánaszámoltam hát: a lányommal 13 éve voltunk elsősök fogadásán, a fiammal pedig 6 évvel ezelőtt. Hét évig tehát egy csomaggal, az elmúlt 6 évben viszont dupla csomaggal készültünk szeptemberre. Rutinosan megy tehát: a felkészülés már akkor elkezdődik, amikor még azt várjuk, hogy befejeződjön az előző tanév. Az idén egy kicsit lekéstem a májusi könyvrendelésről, de a korábbi évek gyakorlata kárpótolt.
A küldetés célja ezúttal a hetedikes tankönyvek, valamint az ezekhez járó mindenféle eszköz és kellék beszerzése volt. Temerinben két papírkereskedésben is elő lehet jegyeztetni a magyar tankönyvekre, mindkét helyen május folyamán fogadják a rendeléseket. Először esett meg, hogy nekem akkor jutott eszembe az osztálycsoportba jóval előbb csatolt könyvlista, amikor a fiam befejezte az iskolát. Az elmúlt 13 évben egyszer se mulasztottam el a rendelés lehetőségét, hát most megtörtént. Ráfoghatnám a számhoz kapcsolt mindenféle szerencsétlen társításra, de nem látom értelmét. Egyszerűen csak elmaradt, és a kamasz fiam sem tartotta fontosnak, hogy emlékeztesse az anyját. Az igazat megvallva, a könyvek beszerzésébe őt nem is vontam be az évek folyamán. Míg a lányom pontosan tudta, mit jelent folyamatosan szaladgálni a csomagból még szeptember elsején is hiányzó tankönyvekért, addig a Dávidnak ezt nem kellett megtapasztalnia. No nem azért, mert a rendszer azóta javult volna: továbbra se érkezik meg az adott osztály végzéséhez szükséges minden tankönyv iskolakezdésre. Míg a többiek ezekre várnak, addig Dávidnak már az asztalában lapulnak a könyvek. Ezt a dadánknak köszönhetjük, aki annak idején kisóvodás kora óta vigyázott a fiamra, míg mi dolgoztunk. Az ő lánya ugyanis egy évvel idősebb Dávidnál, és negyedik gyerekként jogosult az ingyentankönyvcsomagra. A jogosultságot nem lehet kétségbe vonni, de az első osztályos negatív tapasztalatok mélyen érintették anyát és lányát is: az ingyentankönyvekre ugyanis rendszerint akár novemberig kell várni, de elsős korában még decemberben is hiányzott pár könyve a leányzónak. Ezt már egyáltalán nem nézte jól szemmel a tanító, így a következő évben a dadánk úgy döntött, hogy megrendeli és kifizeti a tankönyveket. „Hogy ne a lányon csattanjon” – mesélt a gondjukról. Nekem pedig bevillant, hogy elvégre segíthetnénk egymáson: második osztálytól tőlük vásárolom meg májusban az előző évben késve érkezett, új tankönyveket, a dadánk pedig ezt az összeget befekteti az általa megrendelt tankönyvcsomagba. Így valahol mindenki jól jár: bár egy kis csúszással, de nekik is megtérül a befektetés, a lánykának ugyanúgy érkeznek a könyvek, mint az osztálytársainak, az igazi nyertes pedig Dávid, akinek szeptember elején azok a tankönyvek is megvannak, amelyek abban az évben az osztálytársainak még nem érkeznek meg. Némi eltérés a két generáció között a nyelvek tekintetében volt: míg ez tartott, addig ezeket a könyveket én is rendeltem. De felső osztályokban már ilyen szempontból is azonos volt a csomag, így csak azokat a munkafüzeteket rendeltem, amelyeket valóban teleírták.
Szerencsémre, az idén erre sem volt szükség, minden tankönyvet át tudtam venni tőlük. Nem hagyhatom szó nélkül azonban, hogy a hetedikes tankönyvek a kapott lista szerint több mint 20 ezer dinárba kerülnek. A dadánk azonban mindenféle unszolásom ellenére sem akarta továbbra sem megfizettetni velünk a használt könyveket, így az újakért 8 ezer dinárt hagytam ott. Majd kárpótolom valahogy – szögeztem le magamban nem csekély lelkiismeret-furdalással. Hazavittem a csomagot, és Dávid pár nap múlva már fel is címkézte a könyveit, így csak a taneszközök beszerzése maradt augusztusra. „Csak” – gondoltam én, mielőtt még a különféle tanári kívánságokra vásárolt temperák, ecsetek, vonalzók, golyóstollak, ceruzák és nem utolsósorban füzetek halma mellett nem kezdett el számolni a kereskedő. De még mielőtt megosztanám az összeget, kitérnék ezekre a kívánságokra is. Soha sem értettem, hogy mi az, amit négy könyv tud, és ne tudhatna egy, ahogyan azt sem tudom elfogadni, hogy miért kell keményfedeles füzettel nehezíteni az amúgy is degeszre tömött táskát. Vagy miért kell egyszerre iskolai és házifeladat-füzetet is cipelni, esetleg még egy szótárral is kiegészítve. Miért nem jók a hagyományos ecsetek, és miért lehet szebben festeni a méregdrága márkájú temperával, mint az egyszerűvel. Épp ezek miatt a táskaválasztás mindig külön gondot okoz: ezen nem lehet spórolni, hacsak nem szeretnénk havonta új hátizsákért szaladgálni. Nem sokat emelgetem a fiam táskáját: csak néhányszor kapaszkodtam bele, amikor épp úgy esett, hogy reggel kikísértem. Nos, mit mondjak... A mai napig belenézek, azzal a kérdéssel, hogy „fiam, ebből biztos minden kell?”. A méltatlankodása ellenére átnézem, és valóban: többször kiderült, hogy még egy házifeladat-füzet otthon is maradhatott volna. Ilyenkor mérgelődve próbálom behúzni az egyébként strapabíró, jól megfizetett cipzárt, és rendszerint mérlegelem, hogy vajon meddig bírja még a terhelést. Majd a fiam hátára segítem a degeszre tömött iskolatáskát, és csipkelődve megjegyzem: „ezek után legalább edzőteremre nem kell költeni”. Majd inkább magamban leszögezem: de fizikoterápiára majd igen.
Nos, így indultunk hetedikbe is: még több füzettel és mindenféle kellékkel, ami végül csaknem 12 ezer dinárba került. Mert a vásárlás végén eszembe jutott, hogy a tavaly óta megkövetelt „műszakidobozt” nyilván nem örökölhettük meg a dadánk lányától. Így gyorsan azt is megrendeltem, hangot adva elégedetlenségemnek. Tavaly ugyanis a legnagyobb csalódást épp ez okozta: amikor először tájékoztattak bennünket, hogy erre szükség lesz, akkor még pozitívan álltam hozzá. Gondoltam ugyanis, hogy akkor ebben a csodadobozban legalább benne lesz minden, amiért eddig külön-külön szaladgáltunk: a lombfűrész, az élek, a sperlemezek, a sablonok és miegymás, ami a gyakorlati oktatáshoz kell. Bár az 1500 dináros ár kicsit magasnak tűnt, de azzal vigasztaltam magam, hogy ennyit eddig is kifizettünk az említettekért, csak apránként. Az optimizmusom a doboz érkezéséig tartott. Az egyébként elég méretes pakolásban ugyanis alig negyedéig halmoztak fel anyagokat. Halmoztak... Inkább csak mutatóban érkezett pár papír sablon, a megszokotthoz képest fele nagyságú sperlemez, valamint pár, 20 centiméter hosszúságú kötél- és fonaldarabot találtunk a csodadobozban. Ennyi. Emlékszem, hogy férjemmel egymásra néztünk, ő dünnyögött valamit a nemlétező bajsza alatt, én meg csak nagy sóhajjal kivonultam a fürdőszobába. Mert, ugye, nem a gyereken kellene kitölteni a felháborodásunkat. De idővel Dávid is rájött, hogy a doboz nem ér sokat, hisz továbbra is be kellett szerezni egy csomó dolgot az év folyamán. Így az idén már a fiam kérdezett rá a papírkereskedésben, hogy „azt a nagy semmit muszáj megvenni?”. Az eladó bácsi lehajtott fejjel mosolygott, és csak annyit mondott, hogy a „listán rajta van, ahogy szeretnétek”. Nos, amikor kiderült, hogy az idén már 2000 dinár felett van az ára, akkor már én is csúnyán néztem. De mit lehet tenni... Megrendeltem.
A hetedikes kezdés 20-30 ezer dináros tankönyv- és taneszközvásárlás terhe alatt pedig még nem is említettem, hogy fiam az elmúlt fél évben több mint 15 centimétert nőtt, a lábmérete pedig 39-ről 43-ra ugrott: a szekrénye tehát kiürült, így most folyamatosan töltögetjük. És persze tanulmányait folytatja az egyetemista lányom is. Vagyis folytatná, ha... No, de ez egy másik téma. Ami már nem fér rá a lapra.
