Hiszek a szavak erejében. Hiszem, hogy hatalmas erő lakozik bennük. Nemcsak azokban, melyeket mi, szülők ismételgetünk folyton, de azokban is, amelyek gyermekeink száját gyakran kéretlen őszinteséggel hagyják el, melyek akár rosszul is eshetnek. Ilyenkor reflexszerűen bántva érezzük magunkat, s rájuk pirítunk – mint például amikor egy-egy felhevült pillanatukban olyasmit mernek mondani, mint „anya, én nem szeretlek”, „rossz anya vagy”. Megbántva érezzük magunkat, talán jogosan. Esetleg rájuk is pirítunk, ilyet nem mondunk. Aztán lehet, ezzel lezártnak is tekintjük a dolgot. Felnőttként hajlamosak vagyunk néha túl sokat elvárni. Elfelejtjük, hogy gyermekeink nem rendelkeznek még azokkal az érzelmi szűrőkkel, amelyek lehetővé tennék számukra, hogy megválogassák a szavaikat. Ennélfogva az első pillanatban úgy tűnhet, szándékos a bántás, a sértés, a tombolás, pedig a valóság az, hogy a gyerekek akkor is csak puhatolóznak, tanulni próbálnak magukról, másokról, a kapcsolatok működéséről. Még akkor is, ha bántó dolgot mondanak.
Engedjük szabadjára az érzéseket
Nem hiszek abban, hogy vannak jó és rossz érzések, legalábbis abban az értelemben, hogy egyikek vállalhatók, mások vállalhatatlanok. Nem hiszem, hogy vannak érzések, amelyeket meg kell tanulni elrejteni, hogy bármelyiket is korlátozni, elfojtani vagy szégyellni kellene. Sokunk számára talán nem is ebben rejlik a nehézség, lehet könnyen mondjuk ki, mit érzünk, lehet, nem esik nehezünkre empatikusnak lenni. Az is lehet azonban, hogy mi magunk is nehezen küzdünk meg a nehéz érzéseinkkel. Vagy éppen nehéz ráhangolódnunk mások mély érzéseire. Képzeljük hát el, mekkora feladat ez egy kisgyermeknek, aki nem csak azért indul hátrányból, mert azt sem tudja, mi fán terem az együttérzés.
Szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre, a gyerekeknek van az a nagyon jó, ám időnként rendkívül kellemetlen, esetenként akár fájdalmas tulajdonsága, hogy nagyon jól tudják nyomkodni rajtunk a gombokat. Hogy pont úgy, mint magzati korban, amikor jól célzott rúgással szúrják apró sarkaikat a bordák alá, az érzéseinket is mesterien fel tudják korbácsolni. Valójában azonban a totyogósok és kisgyermekek pont annyira vannak tudatában annak, hogy a szavaikkal képesek fájdalmat okozni nekünk, ahogyan a magzat azzal, hogy a számára valószínűleg jóleső nyújtózás az őt hordó anyának alaphangon is kellemetlen.
Totyogós nonszensz
Az empátia elsajátítása egyáltalán nem egyszerű feladat – sokunknak felnőtt korára sem biztos, hogy sikerül. A kisgyermekek nem szándékosan érzéketlenek. A kisgyermekek eleve úgy vannak összerakva, hogy saját magukat helyezzék a középpontba, vagy mondhatjuk úgy is, hogy önzők legyenek. Mert a valóság az, hogy tényleg képtelenek mások helyébe képzelni magukat, megérteni mások érzéseit, hiszen sokszor még a sajátjaikat sem tudják helyre rakni, de még megnevezni sem. Éppen ezért a külső világból érkező mintákon elindulva gyakorolják, majd tanulják meg idővel (legkorábban négy-öt éves korukban) azt a beleérző képességet, ami majd lehetővé teszi, hogy képesek legyenek végiggondolni és megérteni, hogy szavaiknak igenis lehetnek következményei, hogy azokkal örömet szerezni és bántani is tudnak. Ettől függetlenül szülőként egyáltalán nem egyszerű a pillanat hevében felidézni, hogy nem érdemes szó szerint értelmezni mindazt, amit időnként a fejünkhöz vágnak. Provokatív kijelentéseiknek is egyetlen, nem feltétlenül tudatos célja van: erős érzelmek kifejezése.
Mit tehetünk?
Az első lépés a legnehezebb – próbáljunk meg nyugodtak maradni, semmiképpen se vegyük magunkra a bántó szavakat. Próbáljunk emlékezni, nem szándékosan taposnak a lelkünkbe. Nem bántani akarnak, csak figyelmet. Ha sikerül csillapítani magunkban a vihart, mutassunk együttérzést. Helyezzük kontextusba az érzéseiket – nevezzük meg az érzelmeket és azok okát. Adjuk szájukba a szavakat. Ahogy beszélni is bennünket hallgatva tanulnak meg, az érzések kifejezését is példa által fogják elsajátítani. Kulcsfontosságú a türelem és a következetesség – nemcsak a pillanat hevében, hanem hosszú távon is. A kisgyermek agya ugyanis nem elég érett még ahhoz, hogy navigálja a nehéz érzéseket. Elengedhetetlen tehát a kitartás és a következetesség, hogy majd évek múltán (igen, évek…) eljussunk oda, hogy nemcsak érzik, de értik is az érzéseiket. Azon túl, hogy a gyermekeink tőlünk tanulják meg, hogyan ismerjék fel és kezeljék az érzéseiket, az, ahogyan mi, szülők reagálunk, meghatározza majd nemcsak a velünk való viszonyukat, de a későbbi kapcsolataikat. Együttérzésünk nem pusztán érzelmi képességeiket fejleszti, hanem önbecsülésüket is, ami később kikövezett út lesz az egészséges emberi kapcsolatok és kapcsolódások felé. Nem kicsi hát a tét. Időbe telhet azonban mire mi magunk is belenövünk ebbe az érzelmi mentorszerepbe, mire kapásból megértjük, hogy egy „nem szeretlek, anya” mögött valójában csak egy csalódott, fáradt vagy szomorkodó gyermek van, akinek nincs szüksége másra, mint a megerősítésre és egy ölelésre – semmiképpen sem kioktatásra.
