Nagyfiam lett. Hirtelen és minden szempontból. A változás jeleit már a múlt télen észleltem, de igazából a tavasz kezdetén vált szembetűnővé, hogy a nadrágok igencsak megrövidültek: a korábban cipőre ereszkedő száruk elvarrása immár tíz centiméterrel a boka fölé emelkedett. A melegítők is látványosan derékvonalba kerültek, az előző nyáron még combtőig érő pólók pedig alig takarták már a nadrágok korcát.
Nem volt más választás, a megfeszített munkatempóban is időt kellett szakítani a szekrénye átrendezésére. Egy délutánt rászántunk arra, hogy kiválogassuk a ruháit: a továbbadandó holmival tömött zsák igen súlyos lett, és a kidobandó dolgok halma is méretesre sikeredett. A frissen letörölt polcokra viszont alig került vissza valami az egykoron kedvelt ruhatárból. Nyilvánvaló lett, hogy elkerülhetetlen a nagybevásárlás, és égetően szükséges is. Egy szuszra azért csak nem tudtuk visszatölteni a hiányzó darabokat, már csak az anyagi lehetőségek miatt sem. Bár kerestük a hozzáférhetőbb, de Dávidnak mégis tetszetős darabokat, ezekből mégsem volt elég Temerin boltjaiban. Már csak azért sem, mert az időközben kamasszá cseperedett fiamnak már kialakult véleménye van arról, hogy mi kerülhet a ruhatárába. Amivel nem is lenne semmi baj, ha egyes ruhadarabokra nem a városunk legdrágább üzletében találna rá… A változás jó oldala viszont az, hogy Dávid ma már valóban képes elfogadni az észszerű magyarázatokat, és többnyire önmaga is józanon mérlegel a költségeket illetően. Főleg, ha azzal érvelünk, hogy a kívánságát a saját zsebpénzéből is teljesítheti.
Ha azonban nagyon szeretne valamit, akkor azért hajlandó nagyobb összeget is összespórolni. Így volt ez a tornacipőkkel. A lábbelinél ugyanis külön meglepetés ért mindenkit: a múlt ősszel még azon ámuldoztunk, hogy akkora lába lett, mint nekem és a nővérének. A 39-es tornacipőt aztán 40-es bakancsra cserélte, majd tavasszal újra előszedte az őszi lábbelijeit. Pár hét után kezdett csak panaszkodni arra, hogy szorítja a cipő. És nem csak egy, mind. További két hét múlt el, mire összehoztuk, hogy ezúttal lábbelit vásároljunk. Az üzletben teljes mértékben ledöbbentem: végül a 43-as tornacipőért fizettem. Meg is kérdeztem Dávidtól: hogy a ménkűbe fért még bele a lába a 39-es lábbelikbe? Összehúztam az ujjaimat – válaszolta mosolyogva a fiam, miközben engem elöntött a belső szégyen. Ilyen hangulatban meglágyult az anyai szívem, és még az egyébként szigorú következetességemet is félretettem: a tőlünk kapott két lábbeli mellett rábólintottam arra az általam igencsak drágának vélt tornacipőre is, amit ő szemelt ki magának. Azzal, hogy ezt már a saját pénzéből fizette.
És amikor már azt hittem, hogy sikerült visszatölteni a szekrényeket, a fiam előszedte a biciklijét… Egy ideig ugyanis rollerrel közlekedett, nyilván okkal. Mert a kerékpárjára már nem is panaszkodott: a párommal vettük észre, hogy a térdével folyamatosan súrolja a kormányt. A ruhatár és a lábbelik beszerzése azonban leterhelte a családi büdzsét annyira, hogy a kerékpárvásárlást kénytelenek leszünk kicsit elodázni. Egy hete viszont ebbe is belevágtunk. Évek óta visszajáró vásárlók vagyunk egy helyen, ahol külföldről behozott, jó állapotban levő bicikliket árulnak: ezúttal is ide mentünk vissza. A régi kétkerekűt is vittük magunkkal, hisz korábban már többször is visszavásárolta tőlünk a „kinőtt” bicikliket a gazda. Bár ez most kicsit többet futott, mégis hajlandó volt üzletelni. Dávid pedig valóban okosan választott: a hátsó lengéscsillapítós biciklik közül azokat kérte ki próbára, amelyek úgy állapotukban, mint ár tekintetében is megfeleltek annak, amiről odahaza egyeztettünk. Tapasztalva az érett hozzáállást, a párommal bele se szóltunk a választásába. Csak fizettük a két bicaj ára közötti különbséget.
Az igazi változás mégsem a külsőségekben mutatkozik meg. Dávid rendszeresen kezdeményez beszélgetéseket a világ kisebb vagy nagyobb gondjairól, megosztja velem véleményét, kikéri az enyémet, és egyre határozottabb álláspontokat alakít ki. Felelősebben áll hozzá a mindennapokhoz is: a korábbi lázongások már csak ritkán buknak ki. Ehelyett meglep bennünket azzal, hogy felsöpröget, elmosogat, füvet nyír, udvart rendez, és még ebédet is főz. Valódi támasszá vált a túlzsúfolt időbeosztásomban, ahogyan férjemnek is a ház körüli munkákban. Vállal és teljesít. Ezáltal pedig jogot formál magának a döntésekre is. Amelyek, ha tetszetősek számunkra, ha nem, el kell fogadnunk. Hisz már nem üres követelések ezek: mögöttük tettekkel alátámasztott gondolatok lapulnak…
Be kell hát vallanunk: ha nem is nőtt fel még teljesen, de már szembenéz velünk a fiunk. A kifejezés legmélyebb értelmében is.
Nyitókép: Dávid az új biciklijével rója a saját útjait
