Egy ideje tudatosan kerülök minden hogyan-legyünk-jó-szülők típusú tartalmat. Egyszerűen sok lett. Annyi trend van, annyi irányzat, hogy még ha nem is követünk szemellenzősen csakis egyet, ha csak szemezgetjük, csipegetjük a számunkra hasznos információkat egyszer innen, máskor onnan, a vége ugyanaz: elveszünk az információáradatban, s egy idő után nemhogy nem látjuk a fától az erdőt, hanem nem tudjuk már megkülönböztetni a jót a rossztól, a hasznosat a haszontalantól, a fontosat a feleslegestől. Egy ideje tehát csak próbálom megtalálni a belső hangom, követni a józan eszem, de egyáltalán nem egyszerű. Sokkal könnyebb tanácsokat meg szabályokat követni. Sőt, gyakran rimánkodom, bárcsak itt állna mellettem egy szakember a nehéz helyzetekben, s mutatná, mondaná, lépésről lépésre vezetne, mikor mit kell mondanom, tennem, mennyivel könnyebb lenne minden.
Annak ellenére, hogy nem keresem, természetesen továbbra is rengeteg ilyen jellegű tartalom ér el hozzám – az algoritmus nem felejt. Így történt, hogy szembe jött velem az a reels videó is, amelyről most mesélni fogok. Már a videón feltűnő első mondat is megfogott, mélyen hatott rám, mert azonnal bűntudatot keltett bennem, amit először a csalódottság, majd a düh követett. Bűntudatot és csalódottságot keltett bennem, mert a mondat mögött olyan szülői értékek bújtak meg, melyeket magam is fontosnak tartok, de nem birtoklok, nem gyakorlok még maradéktalanul – a belső béke és nyugalom, a bizalom és biztonság, támasznak, horgonynak – mikor minek – lenni minden körülmények között. És aztán dühöt is, mert tessék, újra azt érzem, nem felemelnek, nem támogatnak a szülőségemben, hanem indirekt módon ugyan, de kioktatnak, hogyan is kellene ezt jól és helyesen, vagy legalábbis jobban csinálni.
„Türelmetlenséged válik a gyermeked szorongásává.” Ez volt az első mondat. Szigorú, kíméletlen mondat. Ki akarná, hogy a gyereke miatta szorongjon. És mégis, ha egészen őszinte vagyok magammal, be kell látnom, az enyém szorong, mert az anyja türelmetlen. Türelmetlen vagyok. Nem csak a gyerekemmel, mindenkivel, bárkivel, a lassan totyogó nénivel az utcán, ha éppen sietnék, az ügyetlenkedő, iszonyú lassú kasszással a boltban, mikor már húsz perce sorban állok, még magammal szemben is az vagyok. Húsba vágott az a mondat, fájt. Milyen anya az, aki nem képes úrrá lenni önmagán. Mert azt rosszul viselem, ha ők türelmetlenek. Ha sokadszorra kérem, csak egy percet adjanak, csak még egyet, pedig közben tudom én is, tudják ők is, az egy percből könnyen tíz vagy tizenöt lehet. Mégis elvárom, megkövetelem tőlük a türelmet, amit fordított esetben ők nem feltétlenül kapnak meg, mert „most azonnal húzd a cipődet, ha azt mondom”, ugye ismerős ez sokunknak? Pedig úgy szeretnék felülkerekedni ezeken a látszatharcokon, nemcsak érteni, hanem magamévá tenni, igazán átérezni, hogy tényleg nem számít, milyen gyorsan vagy lassan indulunk meg, késünk-e végül öt vagy tíz percet a számunkra még fakultatív jellegű óvodai oktatás első órájáról vagy egy baráti vacsoráról. Nem tökmindegy? De, tudom, hogy az. Teljesen egyre megy.
Ami nem mindegy, az a tét, amit kockára teszünk ezekkel a hatalmi harcokkal. Semmi nem ér annyit, hogy eljátsszuk a gyerekeink belénk vetett ősbizalmát. Azt a kősziklát, amire a jövőnket építjük, pontosabban a mi közös kis egységünket, szülő-gyerek viszonyunkat, amit, ha jól csinálunk, elkísér bennünket az életünk végéig. És akkor már ne illemből kísérjen, ne azért, „mert én azt mondtam!”, ne azért, mert én felneveltem, akkor nekem ez jár. Legyünk egymásnak azért, mert jó ott lenni a másikkal. Mert a másik kedves, megértő, szerető, mert a másik az otthonunk egy része. Hiszen az otthon nem feltétlenül egy ház, nem csak falak, téglák, gerendák meg cserepek összessége. Az otthon mi vagyunk. Magunknak, a másiknak, egymásnak. Mi, szülők vagyunk a gyermekeink otthona, mielőtt mennek, s ők lesznek valaki más otthonává, mielőtt valaki mást is otthonukká fogadnak.
Az első mondatot még három nem kevésbé metsző mondat követte. „Ítélkezésed lesz a gyermeked önbizalomhiányának csírája. Csalódottságod a gyermeked szégyenévé válik. Kritikád pedig belső hangjukká lesz.” Többször is átrágtam magam ezeken a mondatokon, ízlelgettem őket, s minél tovább gondolkodtam rajtuk, annál igazabbnak, annál valóságosabbnak tűntek. A hibák pedig, amiket vétünk mi, szülők, kiélesedtek. Jóllehet hibázni ér, hiszen nem kis kihívás szülőként mindig jól dönteni. Iszonyú nehéz, minden alkalommal és minden körülmények között megőrizni a nyugalmunkat, bevetni kritikai gondolkodásunkat, miközben felülről próbálunk meg rálátni magunkra is, meg a helyzetre is, amibe kerültünk, a helyzetre, amelyben egyszerre kell támogatnunk saját széthulló belső énünket és felszedni a padlóról – néha szó szerint – a szétzuhant gyermeket is. Próbálkozunk. Sokszor mellé nyúlunk, hibázunk. De ez is egy nagyon fontos tanulság nekünk is, és gyermekeinknek is, különösen ebben a tökéletességet hajszoló, teljesítményközpontú világban: lehet próbálkozni, szabad hibázni, s ha elvesztettük a türelmünket, egy mély levegő és egy „sajnálom” után újra lehet kezdeni.
