A gyerekek már messziről felismerik őket, a szülők nosztalgiával gondolnak rájuk, a színpad előtt pedig mindig hatalmas a zsivaj. Az Alma együttes ma már fogalom a magyar gyermekzene világában, de távolról sem csupán ennyi. Harmincévnyi közös zenélés, klasszikus és kortárs költők megzenésített versei, legendás születésnapos dal, emlékezetes koncertek, egy megpofozás, egy menyasszony, egy bohóc ölelése és persze az alma története, ami mindenkit megihletett. A fellépés után a Lake Kids Fesztiválon Buda Gáborral és Berkesi Alexszel beszélgettünk múltról, jelenről, jövőről, zenéről és életről.
Milyen történet rejlik az Alma név mögött?
B. G.: – Azért lettünk Alma, mert én írtam egy történetet a híres almákról. Ugye, Ádámnál és Évánál volt egy alma, amely a tudás fájának a gyümölcse, megemlíthetjük Newtont és a tudás almáját, Tell Vilmost, Hófehérkét, szerepet kap az Árgyélus királyfiról szóló mesékben, görög mondákban stb. Tehát vannak világhírű történetek, amelyekben az almáé a főszerep. Ezekkel az almákkal kapcsolatban kezdtem el írni egy történetet, amelyből később színdarab lett, és be is mutattuk a Magyar Színházban, Budapesten. Ebből lett egy kőszínházi nagy zenés produkció, az Almaszósz. Böszörményi Gyula író barátom, aki már sajnos nincs közöttünk, írt belőle egy nagyszerű szüzsét, ebből lett aztán a darab. Én javasoltam a fiúknak az Alma nevet 30 évvel ezelőtt. Először nagyon furcsán néztek rám, nem értették, majd elkezdtem nekik mesélni, hogy az alma milyen kultikus gyümölcs, és egyre jobban megtetszett nekik. Tulajdonképpen így lettünk Alma együttes. Az elején egyáltalán nem foglalkoztunk gyerekekkel, hanem klasszikus és kortárs költők megzenésített verseit játszottunk. Úgyhogy az Alma nevet nem a gyerekközeliség miatt találtuk ki, hanem ez a valódi története.
Hányan vagytok jelenleg a zenekarban? Ki milyen szerepet tölt be?
B. A.: – Induljunk el onnan, hogy 2018-ban volt egy nagy arculatváltás. Én akkor jöttem vissza a zenekarba, és azóta lehet mondani, hogy a felállás nagyjából ugyanaz, hárman vagyunk a színpadon. Mindig más hangszeres jött, először egy billentyűs, aztán egy szaxofonos. Arcsi (Mike Ariel) mondanám, hogy gitáros, de mindenen játszik, ami pengetős hangszer, úgyhogy ő egy polihisztor bácsi. A harmadik tag mégis olyan kitöltőszerepet vállal zeneileg, ami szilárd alapot ad. Gabi a frontember. Ez van a színpadon. A kulisszák mögött Gabi az, aki a daloknak a 99,9%-át írja. Ő úgy szerez dalt, hogy bevonja az egész társaságot, sokszor külső zenészeket is. Közben szabad kezet ad mindenkinek, hogy tegye hozzá a magáét. Innentől kezdve jönnek be a hangszeresek, akik legalább a saját hangszerükkel, esetleg egyéb ötlettel is előállnak. A legújabb a harmadik tagunk, akinek a stúdiójában zajlik a felvétel, tehát ő hangmérnökként is funkcionál, hangszerel is, tehát nagyon sokoldalú, plusz ha tönkremegy a hangszerünk, azt is meg tudja javítani. Arcsi nem szeret róla beszélni, de annál többet tesz hozzá az egészhez.
Hogyan születik egy Alma-dal?
B. G.: – Mindenki másképp ír dalt. Vannak olyan zeneszerzők, akik leülnek egy hangszerhez, és kihoznak magukból egy dallamot, utána keresnek szövegírót, aki megírja a dalszöveget. Én fordítva működöm: leginkább dalszöveget tudok megzenésíteni. Nekem ez egyfajta játék volt középiskolában, hogy olvastam költeményeket, és észrevettem a versek erős hangulatát, azt próbáltam leképezni a hangokkal meg a dallammal. Tehát én gyakorlatilag inkább szöveget zenésítek meg, fogom a hangszeremet, és általában pár perc alatt készen vagyok, mert ha hallom magamban a nagyon erős dallamot vagy a hangulatot, amelyet a vers áraszt, akkor nagyon gyors a folyamat. Alex másképp ír dalt, sőt Arcsi is, tehát erre mindenkinek megvan a saját módszere.
B. A.: – Én pont az ellenkezője vagyok. Én a zenéből indulok ki, mert nekem a szövegírás megy nehezebben, azért is, mert én iszonyatosan háklis vagyok rá, és amit én hibának találok vagy gondolok, a legkisebbtől is irtózom, ezért inkább nem csinálom, ha nem megy. Viszont a másik jellemzőm, hogy szeretek hangról hangra megírni mindent. Ha hozok egy dalt, akkor azt lehet mondani, hogy 90–95%-ban kész, mindenkinek megvan a szerepe, ami nem kőbe vésett, de szinte már kész munkával állok elő. Azon, ha szükséges, lehet alakítani, de ha nem változtatunk semmit, akkor is megállja a helyét. Arcsiéknak van egy zenekara, ha egy szóval kéne jellemezni, akkor ilyen alter zenekar lenne, de sokkal-sokkal szofisztikáltabb és minőségibb, mint amilyen ez a stílus lenni szokott, úgyhogy zseniális zeneszámokat ír.
Milyen érzés gyerekek előtt koncertezni?
B. G.: – Fantasztikus, mert ezek az energiák nagyon frissen tartanak, és feledhetetlen élményt nyújtanak. Nem akarok nagy szavakat használni, hogy „megfoghatatlan” energiák meg „földöntúli csoda”, de tényleg azzal egy kategóriába tudnám sorolni azt az örömöt, amit kapok a gyerekektől, és amit remélem, én is adok nekik.
Hogyan látjátok a gyermekzenét szórakoztatás, nevelés szempontjából?
B. G.: – Szerintem bajban vannak a gyerekek. Gyerekeknek zenélni elvileg viszonylag egyszerű, mert vannak olyan bevett sémák, amelyek jól működnek. Ezeket észre lehet venni. A gyerekek a legkevésbé figyelnek arra, hogy ez zeneileg hogyan van megfogalmazva, számukra a legegyszerűbb megoldások is működőképesek, lelkesednek, nem tudják még, hogy egy zeneszám mitől jó, mitől nem jó. Itt lenne a szülők meg az előadóművészek felelőssége is, függetlenül attól, hogy ők úgy gondolják, ez egy könnyű pálya, azért önmaguk felé és a gyerekek felé is igényesek legyenek. Mindenkinek jogában áll megpróbálni, és sok sikert is kívánok hozzá. Nem bánom, ha vannak nagyon jó, szórakoztató gyerekelőadások, hiszen a saját gyerekeimet is elvihetem azokra – örülök annak, ha vannak jó pályatársak, de azért valamilyen szűrő nem lenne rossz, ám ez legyen a szülők felelőssége.
Van igazán emlékezetes koncertetek?
B. G.: – Azok az emlékezetes koncertek, amelyeken valami nagy hiba történik. Például leszakad alattam a színpad, vagy perecelek egy nagyot a sárban – ez nemrég megesett Szatmárnémetiben. Lecsúsztam ezer ember előtt, az nagyon vicces volt, tiszta sár lettem, nem akart utána velem senki kezet fogni, se megölelni. Emellett volt egy olyan koncert, amelyen megpofozott egy gyerek a színpadon. De volt olyan is, hogy odajött egy apuka a koncert végén, és vett egy CD-t. Ismerős volt számomra, kiderült, hogy egy-két éve zenéltem a leukémiás kislányának. Örömmel mondtam, hogy jaj, de jó, akkor ezek szerint meggyógyult, mire apuka mondta, hogy sajnos nem, meghalt, emlékbe veszi a CD-t. Ez is egy emlékezetes pillanat, persze nem pozitív értelemben. Mindig azok az esetek vésődnek az ember emlékezetébe előadóként, amelyek nagyon masszívak, szuggesztívek vagy negatívak.
B. A.: – Bennem viszont a pozitív maradt meg. Székelyudvarhelyen játszottunk egy nagy fesztiválon. A szervező be volt öltözve bohócnak. Én akkor nagyon meg voltam zuhanva, aznap különösen, teljesen magam alatt voltam, és ezt meglátta ez a bohóc. Miután véget ért a koncert, odajött hozzám, és azt mondta, úgy érzi, én most nem vagyok jó passzban, és megkérdezte, elfogadok-e egy igazi bohócölelést tőle. Elbőgtem magam, miközben megölelt, ami elmondhatatlanul jólesett. Nekem az a koncert is emlékezetes, amelyiken a közönség soraiban megismertem a menyasszonyomat. Most nyáron lesz az esküvőnk.
Volt-e valami, amit megtanultatok a gyerekektől az elmúlt 30 évben?
B. G.: – Én a magam részéről azt mondhatom, hogy a gyerekektől folyamatosan tanulunk, és ez nem valami közhelypuffogtatás. Mindig tanulok, a saját gyerekeimtől is, nemcsak humort, világlátást, hanem türelmet és mást is. És milyen érdekes, hogy a gyerekek abszolút leképezik a kort. Én például sokkal jobban megértem a mai világot. Ők még őszintén rácsodálkoznak mindenre, a naivitásuk nagy erő, és nagyon sokat lehet belőle tanulni. Az ember néha ráeszmél, hogy tényleg, valamikor én is így láttam a világot.
Nyitókép: Fergeteges hangulat, közös éneklés és tánc – az Alma együttes koncertje mindenkit megmozgatott (Bencs Zoltán felvétele)
