Nápoly

Sétálni, bámészkodni és eltévedni a szűk kisutcák labirintusában. Mélyeket szippantani a nápolyi levegőből, amely hol kellemes a friss croissant illatától, hol bűzlik a felhalmozódott szeméttől. A gazdagabb városrészek ragyognak a pompától, a többit ajánlatos messziről elkerülni. Egyes nápolyiak gorombák és ordítanak, mások kedvesek. Miután pár utcán végigsétálunk, és cseppnyi ízelítőt kapunk a mindennapok furcsa szokásaiból, gondolataink elbarangolnak az itteni éjszakai élet veszélyeibe és a földalatti világ rejtelmeibe.

Tapasztalt utazóként teljes mértékben egyet kell értenem azzal a jól ismert állítással, hogy Rómától délre mindenkinek kell hogy legyen egy B terve. Mert sok minden nem úgy van, ahogy logikus lenne, vagy ahogy lennie kellene. A menetrend csak egy fecni, a busz majd jön, amikor odaér. A nyitvatartási idő általában a szieszta és a tulajdonos jóakaratának függvénye. A két euró hol hármat ér, de legtöbb esetben csak másfelet. Aki járt már arab medinákban, annak könnyebb megérteni és elfogadni a nápolyi helyzetet, de egy átlagos európai máshol a kontinensen nem találkozik ilyen káosszal, mint amilyen Nápoly. És ha ez még nem lenne elég, akkor a dörzsöltebb helyiek kétértelmű kézmozdulatáról mindjárt a Camorrához kapcsolódó rémtörténetek jutnak eszünkbe.

Némi asszimilálódás után szinte mindenki megbarátkozik Nápollyal. A többség meg is kedveli. Elfogadja, hogy a halpiac büdös és mocskos, mert itt olyannak kell lennie. Itt természetes, hogy a nyúzott állatok fején rajta hagyják a bőrt, hogy egyértelmű legyen, milyen állatról is van szó. Fél szavakból vagy egy kacsintásból tudja az árus, hogy a vevőnek pult alól kell ínyencség – például macskahús vagy védett madár. A nem idevalósiak rövid idő alatt megértik az itteni élet szabályait, a különös szokásokat, hozzászoknak a szokásosnál jóval hangosabb beszédhez, a lerázhatatlan árusokhoz, és természetesen a helyi don (maffia klánok feje) sem fog utasítást adni senki megcsonkítására.

Az igazi nápolyi gasztronómia nem magáról az ételről szól, hanem a tradícióról, a szeretetről, amely az ételek elkészítéséhez kell, és az alaposan megválogatott hozzávalókról. A világ első pizzája Nápolyban készült 1738-ban az éhes utcagyerekek számára. Az Antica Pizzeria Port’ Alba kemencéjében azóta is naponta több száz pizza sül. A paradicsom európai térhódítása a nápolyi kikötőn keresztül kezdődött. Egy pizzamesternek 1889-ben eszébe jutott, hogy Margit királynő tiszteletére valami különlegeset kellene készíteni. Ekkor sült meg az első modern pizza, a Margherita. Csak paradicsomot, mozzarellát és bazsalikomot tartalmazott, amik a nemzeti trikolór színeit jelképezték. Ez azóta is Nápoly egyetlen autentikus pizzája.

Van a délolasz városnak egy kevésbé ismert arca is. A nem messze magasodó Vezúv több alkalommal kitört, és tufaréteggel borította be a mai Nápoly egyes negyedeit. A puha tufában könnyű volt alagutakat, víz- és szennyvízvezetékeket, pincéket, valamint katakombákat vájni. A város alatt több tíz katakombát fedeztek fel, de pontos számukról és hosszukról csak legendák keringenek. Több közülük látogatható, léteznek külön nápolyi katakomba-térképek. Egyeseknek kis túlzással olyan díszítésük van, mint a palotáknak. Némelyeket nem pusztán temetkezési helynek, hanem raktárnak vagy közösségi termeknek is használták az idők folyamán. De a többségük menedékként is szolgált Nápoly viharos időszakaiban.