– Nézd!
– Biztos szeretnéd már?
– Hát... Nem is tudom.
Két hónap múlva:
– Miért orosz tenyésztőket találok csak?
– Még mindig böngészel?
– Csak nézegetem...
Három hétre rá:
– Nézd ezt, lányom!
– Aranyos... De én még mindig sokat gondolok a Krapekra.
Újabb két hét múlva...
– Képzeld, bejelöltem két tulajdonost, akik csatlakoztattak egy vajdasági kaukázusi csoportba!
– Drágám, készen állunk mi erre?
– Én szeretném...
Tíz nap elteltével:
– Anya, lehetne megint kutyusunk...?
– Milyent szeretnél, fiam?
– Amilyen a Krapek is volt. Csak kicsit.
– De akkor azzal játszani kell, foglalkozni vele. Meg persze tisztítani is körülötte...
– Nem baj. Nem kell karácsonyi, se szülinapi ajándék...
Két estével később...
– Nézd, milyen aranyos!
– Hát... Nem tudom...
Másnap:
– Nézd csak...
– Ez kell nekünk!
– Nemrég jelentette meg a gazda a hirdetést. És a vérvonalat is kikerestem. Nézd az apját! De az anyja is gyönyörű...
– Emőke pont ilyen fehér tappancsosat akar... És fekete a pofija, ahogy Dávid szeretné.
Még aznap csörgettem a tenyésztőt. Megvolt a kiskutya, nem adta el még a fehér galléros, tappancsos kis jószágot. Elöntött az öröm. Ezt jó jelként fogtam fel, hisz arra utalt, hogy túl vagyok egy kicsit a gyászon. Remélem mindannyian – futott át a gondolataimon, miközben már a koráról, beoltottságról, és nem utolsósorban az árról csevegtem a šabaci tulajdonossal. Kiderült, hogy hosszabb útra indulnak, sürgős neki az eladás, ezért hirdette meg relatív korán a kölykök eladását. És ezért kaphatjuk el jutányosabban a kis kiválasztottunkat.
Nos, a kedvezményes ár is túlhaladta az elképzeléseinket, de hajlandó volt még egy kicsit engedni a tulaj. Már épp kezdtem kételkedni a fajtisztaságban, amikor a beszélgetőtársam felkészülten ismertette a vérvonalat, és tájékoztatott a törzskönyv kiváltásának lehetőségeiről is. A gondos hozzáállást megerősítette azzal is, hogy ellenkezést nem tűrve leszögezte: az első oltást és féregtelenítést ő végzi el, így tizenvalahány napig még nála kell maradnia a kutyusnak. Megegyeztünk az előleget illetően, és nekikezdtünk a párommal a szervezésnek…
Úgy döntöttünk ugyanis, hogy ezúttal nem osztjuk meg az örömhírt azonnal a gyerekeinkkel. Meglepetést szerettünk volna nekik szerezni, így titokban próbáltuk összehozni, hogy a kijelölt délutánon eljussunk a kutyusért. Sejtettük, hogy ez korántsem lesz egyszerű: már a kettőnk munkabeosztását is nehéz összehangolni, hát ha még ehhez hozzátesszük, hogy a lányunk hétköznaponként Topolyán tanul és tartózkodik, sok hétvégén is elutazik, a fiunkat pedig aktív gyerekként hol néptáncra, hol citerára vagy éppen cserkészetre hurcolásszuk. Szerencsénkre azon a pénteken Dávidnak nem voltak kötelezettségei, Emőke viszont csak este tudott volna hazaérni, amikorra a barátját is várta. Manőverezésekkel ugyan, de megoldottuk, hogy délután háromra Temerinben legyen a lányunk, négyre mi is felszabadítottuk magunkat a teendők alól, így volt három szabad óránk a „családi kirándulásra”. Így harangoztuk ugyanis be csemetéinknek a meglepetést.
A terv tehát készen állt. A kivitelezés viszont… Nos, hát az nem sikerült épp tökéletesen. A folyamatos egyeztetések közepette ugyanis olyant csináltam, amit eddig még sohasem. Tudni kell, hogy a családunkban rám a teljes titoktartás jellemző olyankor, amikor meglepetéseket szervezünk. Inkább a párom az, aki a várakozás örömében néha elejt olyan információkat, amik alapján a csemetéink megsejtik a készülődést. Ilyenkor rendszerint én magyaráztam ki a félresiklásokat. Ezúttal azonban mintha szerepet cseréltünk volna…
Az egyik ebédnél Dávid ismét rákérdezett, hogy sikerült-e elérni a gazdiját annak a kutyusnak, amelyiket apa nézegette. Férjem közölte a fiunkkal, hogy sajnos a bácsi már eladta a kis jószágot. Két órával később, a teendők egyeztetésekor viszont én simán a heti feladatok közé soroltam a kutyaház rendbe tételét. A filmet bámuló fiam persze nyomban felkapta a fejét. A helyzetet Roli mentette meg azzal, hogy erről elég lesz akkor gondolkodni, ha majd találunk kutyust…
A figyelmetlenségem annyira megriasztott, hogy a várakozás további napjain szinte minden szavamra vigyáztam. Többször is egyeztettem a tenyésztővel az időpontot illetően, de ezt mindig távol a fiamtól. Rolival is sikerült úgy átbeszélnünk, majd elvégeznünk a nyakörv, a kutyakaja és más szükséges dolgok beszerzését, hogy Dávid ne hallja. Emőkére ilyen szempontból nem kellett külön ügyelni, hisz 60 kilométerre csak nem terjednek a szabad füllel hallható hanghullámok. Vagy mégis…?
Eljött a csütörtök este. Alig vártam már a másnapi családi kiruccanásunkat. De az ördög csak nem alszik… Elkezdtek bonyolódni a dolgok az indulás körül. A Rolinál szóba került egy tervezetlen út, amit hála Istennek, hamar visszamondtak. Nekem az előrelátott könnyű feladat helyett terepi kiküldetés érkezett. Emőke jelentette, hogy a tangazdaságról nehezen érkezik meg arra az időpontra, amelyre lebeszéltem neki a fuvart. A barátja mégis délután szeretett volna Temerinbe érkezni az este helyett. Vagyis hát Szőregre, ahova mi szoktunk érte elmenni… És miközben már a sokadik telefonbeszélgetéssel próbáltam sínen tartani a kisiklani induló vonatot, buzgóságomban egyszerűen kibukott belőlem, hogy: „te érted, hogy a kutyás csak hattól lesz otthon, mert dolgozik?”.
Persze, hogy a lányom volt a vonal másik végén. Hirtelen nagy csend telepedett közénk, amivel nem tudtam mit kezdeni, így olyat csináltam ismét, amit addig soha: megszakítottam a hívást. A férjem csalódottan nézett rám. A telefonom pedig természetesen azonnal berregett is vissza… Két teljes kicsörgés után sem tudtam kitalálni, hogyan hozhatnám rendbe a bukásomat, így felvettem a kitartóan villogó készüléket. „De anya, nem baj, nagyon örülök így is!” – igyekezett meggyőzni a lányom. Nem sok sikerrel: nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára ilyen bűntudatot.
Attól a pillanattól kezdve azonban rendbe jött minden. Másnap nekem is sikerült idejében leadnom az írásomat, Roli és Emőke is hazaértek a megbeszéltek szerint, Dávid pedig már készen várt bennünket. Megebédeltünk gyorsan, és nekiindultunk a nagy családi kalandnak…
Az első találkozás pillanata minden korábbi igyekezetet megért: fiam könnyezett, lányom ujjongott, Roli boldogan mosolygott, az én lelkem pedig csordultig telt szeretettel, miközben simogattuk a korántsem csöppnyi teremtést. Kaukázusi kölyök révén ugyanis életének 50. napján már 7,5 kilogrammjával túrta kezünkbe magát a szőrgombóc. Akit hazafelé már Cárként emlegettünk. Az orosz származásának fenségével emlékeztet ugyanis továbbra is bennünket a tökéletlen meglepetés tökéletességére.
Nyitókép: Itt már mindannyian tudtuk: bővült a kis körünk
