Vajon a költészet tényleg meg tudja változtatni a világot?
Mi haszna van ma a költészetnek? Vajon nem csupán romantikus képzelődés-e azt gondolni, hogy a költészet bármin is képes igazán változtatni? Valójában a költő nem tehetetlen-e a szuperhatalmak hatalmi játékai közepette, egy macska-egér harccal teli világában?
Az Egyesült Államokban manapság a költőnek nincs se helye, se státusa. Latin-Amerikában és egyes európai, illetve közel-keleti országok társadalmaiban a költőket még részben megbecsülik, de Észak-Amerikában, San Franciscót kivéve, vajon melyik város díjazza őket minden évben? És ha díjazzák is, milyen hatalma van a költőnek az „igazi” világban? A múlt században, amikor a hagyományos értékek még valamennyire összetartották a nyugati civilizációt, egy nagy költő, Matthew Arnold azon búslakodhatott, hogy a költő nem más, mint egy „gyönyörű tehetetlen angyal, aki hasztalanul csapkod világító szárnyaival a nagy ürességben” (Shelley nyomán).
Mégis vannak olyanok, beleértve magamat is, akik hisznek a költőkben, az emberiség érző pontjaiban, mint a társadalom lelkiismeretében, vagy legalábbis Jack Kerouac szavaival: „a nagy emlékezőkben, akik megmentik az életet a sötétségtől”. A leghíresebb verssorok bevésték magukat az emberek tudatába, és pontosan ezért fontosak, mert egyetemes üzenetet hordoznak.
Azt tartják az „első versekről”, azaz a legelső költészettel kapcsolatos élményekről, amelyekkel általában fiatalon találkozunk, hogy hatással vannak egész életünkre. „Éppúgy, ahogy a legelső élményeink, amelyek beleívódnak elménkbe, egész életünkön át megmaradnak bennünk a legfontosabb érzelmi és a maguk nemében legmeghatározóbb élményekként. Az első verseknek nagyon mély hatásuk van” – állítja Mary Oliver a Kék legelők című könyvében.
Mary Oliver életében az első költő Walt Whitman volt. Őt követte William Blake, Edgar Allan Poe, Shelly és Wordsworth, Colridge és Milton. Majd jött Keats:
„Minden ami szép, öröm lesz örökké:
bűbája egyre terjed; soha többé
nem mehet veszendőbe…” (ford. Somlyó György)
Ki állítja, hogy Shakespeare megannyi sora nem cseng bennünk még ma is, és nem lett mindennapi nyelvünk része, még akkor is, ha már nem is emlékszünk, hogy honnan erednek? Ugyanez a helyzet Wordsworth-tel, Matthew Arnolddal, W.B. Yeats-szel, T.S. Eliottal vagy a fiatal nemzedékkel.
De térjünk csak vissza a kezdetekhez. Homérosz és a görög drámaírók nem öntötték-e írásba az ókori görögök öntudatát és érzékenységét épp úgy, ahogy Odüsszeusz utazásai behatárolták világukat? Majdnem egyidejűleg Dante Itáliában, Cervantes Spanyolországban és Chaucer Angliában nem ébresztettek-e öntudatra egy új világot a sötét középkorból? Dante Isteni színjátékának első sorai nem beszélnek hozzánk életünk mélypontjain?
„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.” (ford. Babits Mihály)
A 20. századi költők olyanok, mint James Joyce, kinek hőse Stephan Dedalus az Ifjúkori önarckép utolsó oldalán nekilát „kikalapálni a fajtám még meg nem született öntudatát”. Így tehát elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a költő nemcsak kimondja korának öntudatát, hanem kora öntudatává is válik. Ezzel eljutunk a költő prófétai szerepéhez, olyan kortárs költőkhöz mint például Allen Ginsberg, kinek hatására sok embernek megváltozott a szemlélete. De említhetjük Bob Dylant, akinek korai dalai nagyszerű szürrealista versek, és a Beatles együttest is. Ki állítja, hogy nem tudták megváltoztatni és kitágítani fiatalok millióinak tudatát, amelyet aztán, sajnos, felfalt a fogyasztói társadalom?
Rá kell ébrednünk, hogy a legnagyobb költők nemcsak megváltoztatják világszemléletünket, hanem általuk megkérdőjelezzük a mindennapi valóság értelmezését is. Felismerjük, hogy a legnagyobb költemények „megdöntik az uralkodó paradigmát”, szembeszállnak a világ status quo-jával és valami újat és szokatlant hoznak létre.
Mindezek ahhoz az elkerülhetetlen megállapításhoz vezetnek, hogy a költő szükségképp az „állam ellensége”. Sietve hozzáteszem – még mielőtt holnap reggel az FBI kopogtatna az ajtómon –, úgy értem, a mai kultúránk állapotának ellensége. Ipari civilizációnk károsnak (sőt, valójában katasztrofálisnak) bizonyult ember és környezet számára, ökológiailag és orvosilag egyaránt. Társítsuk ehhez még az egyéni szabadságra vonatkozó szigorú megkötéseket, melyek segítségével fenntartható az imperialista, katona-ipari gépezet működése, és máris egy természetes ellenséget látunk a költőben, aki a szabad lélek, az igazság és szépség iránt elkötelezett. A költő a legyőzhetetlen érzéki szellem megtestesítője
Mi a költészet?
Semmi kétség, annyi meghatározás létezik a költészetről, mint amennyi vers. Talán több is, mivel vannak még irodalomkritikusok és professzorok is. Talán az új évszázadban szükség lenne néhány új meghatározásra. Vagy a jó öreg definíciók is jók lesznek? Megkockáztatva a posztmodernista entellektüelek gúnyolódását, íme néhány részemről (a 21. századra bízom a döntést, hogy megállják-e helyüket):
A költészet: hír a tudat határairól.
A költészet az, amit életünk delején egy sötét erdőben felébredve kiáltanánk.
A vers egy látnivalókkal teli utcán sétáló tükör.
A költészet a képzelet fóliája. Fénylenie kellene, és félig elvakítania.
A költészet a reggel hálószemein átsütő nap.
A költészet a fehér éjszaka és a vágy kezdete.
A költészet a csend óceánjában eloszló dicsfények szülötte.
A költészet az angyalok és ördögök csevegése.
A költészet: egy kanapé, mely tele van vak énekesekkel, akik félretették botjaikat.
A költészet: érzékeket alakító érzetek anarchiája.
A költészet: az egyes szám negyedik személy hangja.
A költészet minden, ami éneklő szárnyakkal született.
A versnek az extázisig kell emelkednie, valahova a beszéd és éneklés közé.
A költészet a szavak pazarlása és a nyomtatás özöne ellen forduló vélemény hangja.
A költészet az, ami a sorok között van.
A költészet az álmok szótagjaiból teremtődött.
A költészet messzi, messzi kiáltás az alkonyati tengerparton.
A költészet világítótorony, amely a tenger felett forgatja megafonját.
A költészet a jelen képe, amint Woolworth melltartójából kitekint egy ablakon a titkos kertre.
A költészet egy arab, aki színes rongyokat és madárkalitkát cipel egy óriási metropolisz utcáján.
A vers átlagos háztartási hozzávalókból is előállítható. Ráfér egyetlen lapra, mégis kitölt egy világot, és belefér a szív belső zsebébe.
A költészet: gondolat a párnák közt, szeretkezés után.
A költő utcai énekes, aki megmenti a szerelem kóbor macskáit.
A költészet egy hatalmas örvényben egymást hívó tiszta állatok párlata.
A költészet szobrok párbeszéde.
A költészet a nyár hangja az esőben, és emberek nevetése csukott zsaluk mögül egy szűk utcában.
A költészet az egyedülálló lírai értelem, melyre 57 fajta élmény volt hatással.
A költészet egy magas ház, amelyben minden valaha mondott őrült és csodálatos dolog helyet kap.
A költészet pusztító támadás a kollektív tudatlanság elfelejtett nyelve ellen.
A költészet egy igazi kanári a szénbányában, és mi tudjuk, hogy a bezárt madár miért énekel.
A költészet a képzeletünk lámpása által vetett árnyék.
A költészet egy hang a gerle hangjában.
A költészet arc az emberiség arca mögött.
A költészet éjszakai álmokból keletkezik. Ha el tudja magát szakítani az illúziótól, nem tagadjuk meg pirkadat előtt.
A költészet a fiatalság folyékony nevetésének párologtatásából születik.
A költészet a fény könyve az éjszakában.
A költészet képzeletünk legvégső töredéke.
A költészet meghatódott visszaemlékezés érzelmekre.
A szavak élő foszlányok. A költőnek össze kell foltoznia az állatot hogy, énekeltesse.
A költő csak akkora, mint a füle. Ha kicsi, az már rég rossz.
A költő legyen a városkapukat döngető tomboló barbár, aki folyamatosan megkérdőjelezi, és újra feltalálja a valóságot.
A költő legyen az anarchia királyának éneklő, rikítóan színes állat.
A költő koktélokat kever a képzelet őrült szeszeiből, és állandóan meglepődik, hogy senki sem tántorog tőlük.
A költő sötét kikiáltó legyen a létezés sátra előtt.
A költészet az, amit a Dante menekülését visszhangzó bugyrokból hallunk.
A költészet lángok körül repkedő molylepkék zümmögése.
A költészet a kivilágított ablak fényének vibrálása az éjszakában.
A költőnek széles látóköre kell hogy legyen: minden tekintet egy világnézet, és a lényeg a legköltőibb.
A költészet nemcsak hősök, lovak és Rimbaud, hanem az elefántok suttogása és a repülőgépek utasainak halk imái, miközben övüket csatolják a végső becsapódás előtt.
A költészet a nagy próza igazi témája.
Minden vers pillanatnyi őrület és a valótlan valóság.
Egy váza rózsához hasonlóan a verset sem kellene magyarázni.
A vers az elme saját Coney Island-je, a saját lélekcirkuszával és a szív saját Rockaway félszigetével, ellenpontjával.
A költészet az ismeretlen ajtaján való türelmetlen kopogás kellene hogy legyen.
Miért próza oly sok modern költészet?
Nem új dolog, hogy a jelenlegi költészet nagy része egyfajta próza a költészet tipográfiájával álcázva. Csak nézzünk meg egy második világháború utáni modern amerikai versantológiát, és nyilvánvalóvá válik a dolog. Úgy tűnhet, hogy a „bennünk lévő nagy hang” (mint az egyik ilyen gyűjtemény címe) ma legtöbbször próza formájában szól hozzánk, habár a formája verses. Ez nem azt jelenti, hogy prózai és nincs benne mélység vagy szenvedély. Gyakran igen jól megírtak, kedves, életteli prózák, melyek megállnak az írásjelek mankója nélkül, és amelyek szintakszisa olyan tiszta, hogy oldalakat tölthetnek be nyitott formában és térben.
Hogy jöhetett létre ez a furcsa állapot, és miért nem említi senki sem? Talán van valami tapintatos hallgatás, költők és barátok, illetve költők és szerkesztőik között? Senki sem akarja elkövetni azt az eredendő bűnt, hogy kimondja kerek-perec valaki költészetéről, hogy az valójában próza, verses formában. Egy költő barátja sosem mondaná meg neki, és a szerkesztők is csak ritkán szólnak. (A hallgatás a legostobább összeesküvés a betűk történelmében.)
Vagy egyszerűen, ahogy a szociológusok mondják, Amerika elvesztette ártatlanságát a második világháborúban. Ezzel együtt elveszett líraiságunk nagy része – beleértve a rímeket és a lüktető ritmusokat is. Az is lehet, hogy már korábban elkezdődött ez a folyamat. Körülbelül száz évvel ezelőtt a gépek zakatolása elkezdett kihatni beszédünkre. Különösen a városi költészet kezdte ezt visszhangozni. Walt Whitman ellenállt, a saját dalát énekelve. És Carl Sandburg is, a mondáit énekelve. És Vachel Lindsey is egyházi énekeivel. És Wallace Stevens is a kék gitárján eljátszott harmonikus „fiktív zenéjével”. És Langston Hughes is, a Harlem forró ritmusát visszhangozva. És Allen Ginsberg is a mantráit kántálva és William Blake-t énekelve.
Ezra Pound egyszer kijelentette, hogy csak hanyatló korokban válik el a költészet a zenétől. Viszont Pound kantóit nem lehet énekelni. És elég nehéz lenne T.S. Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes énekét is elénekelni. A költészetet felemésztette a sorszedő gép heves zakatolása és a számítógép hűvös billentyűzete. Nincs ének a gépírók között, nincs ének betonházainkban és minimalista zenénkben. Mint minimális művészet, a modern költészet minimalizálja az érzelmeket az elbagatellizált irónia és a burkolt intenzitás kedvéért. És a közember zavartan visszavonul.
De vajon nem ez a tökéletes költészet a technokrata ember számára, aki látszólag nem veszi hasznát a szubjektivitásnak, ami folyamatos támadásnak van kitéve tévésített fogyasztói kultúránk által? És mi van velünk, akik nem szeretjük a technokráciát, és inkább gondoznánk a szubjektívet elménkben?
Mégis van reménysugár. Változnak az idők, és remélni lehet az igazi lírai versek újjászületését, melyek költői magasságokba emelkednek, valahova az ének és beszéd közé. Ez viszont nem jelenti a megszokott rímek alkalmazását. Metsző élű vad új hangok törnek fel – tizenévesek lírai költészete, jazzköltők, verselő rapperek és különösen a harmadik világ poétái valamint a bennszülött költők, akik kirobbannak az ismeretlenségből. Visszatérnek a költészet eredeti szájhagyományához, melyet az 1950-es évek költészeti forradalma támasztott fel, főképp San Franciscóban, hangsúlyozva a költészet lázító szóbeliségét. A nyomtatott forma elnémította a szavakat, de az új költők visszatérnek a gyökerekhez, amikor a költészetet még szájról szájra adták tovább a generációk. És ez a száj persze énekelt is.
Ott van a kutya elásva, hogy a rengeteg rap-versnek és orális költészetnek csak akkor van értelme, ha hangosan adják elő őket. Nyomtatott formában nincs hatásuk. Persze van néhány nagy kivétel. Bob Dylan igazi bárd, kinek korai dalai nagy szürrealista versek, melyek megállják a helyüket papíron is, gitár nélkül. Allen Ginsberg késői költeményei viszont attól szenvednek, hogy Ginsberg zseniális előadóművész, aki még a telefonkönyvet is hősi eposzként tudta felolvasni (lásd az utolsó „Blues”-t), de nyomtatva már ellaposodnak.
Talán ez nem is számít igazán, ha az elsődleges cél az, hogy a hallgatóságot felhevítsük, felszabadítsuk, felvilágítsuk, ösztönözzük, vagy fellázítsuk. És nem számít, hogy nyomtatjuk vagy kőbe véssük. A madárénektől válunk igazán boldoggá.
Fordította: Fenyvesi Ottó
