Amikor a kispolszkimtól oldtimersége küszöbén 200 márka ellenében búcsút vettem, nem is remélhettem, hogy valamikor ismét lesz kocsim. Borúlátásomat a múló évek mind sötétebb pesszimizmusa igazolta.
Majd teljesen váratlanul egy verőfényes nyári délelőttön végre saját autómat vezettem a neve nincs adriai kisvároska szűk utcáin, ahol a helyi lakosok lépten-nyomon ráérősen beszélgettek. Valódi ćakulanje volt, ahogy a dalmátok mondják. Közben én is cseverésztem a barátnőmmel, holott nem ült mellettem senki, és mobiltelefonom sem volt a közelemben.
Reggel jókedvűen ébredtem, nevettem is azon, hogy alaposan megtréfált az éjszaki álmom, melyben a valós és azon túli elemek a realizmus határait nem ismerve keveredtek. Aztán asszony módra megkönnyeztem, hogy milyen vágyak munkálkodnak bennem, holott a hét szűk esztendő átélésére kell összpontosítanom. Délre már megvigasztaltam magam, hisz jön majd a nyolcadik esztendő is, és még lehet kocsim, de az, hogy álmomban mobil nélkül beszélgetek, a teljes irrealitásban gyökeredzett.
Bő egy és fél évtized múltán naponta több autótulajdonos érkezett a házunk elé áruba bocsájtott járművével. Megvolt a pénzkeret, és még néhány óhaj (köztük az a fontos is, hogy piros színű legyen), de a valós technikai követelményekhez, meg egyéb szakmai dologhoz nem értettem, ahogy segítségemre siető barátnőim sem. Növekvő bizonytalanságom a kocsi vásárlás örömét kezdte szertefoszlatni. Amikor pedig férfiszomszédom is előrukkoltak tanácsaikkal, érzetem, hogy döntésképtelenség fenyeget.
Aztán megérkezett egy bőbeszédű, de mord árus a kocsijával. Erősítésként két barátnőm is mellettem állt.
– Ó, nézze! – mondta a férfi – Ezt az autót épp hölgyeknek szánták.
– Épp nekünk, nőknek? Miért is? – hitetlenkedtem.
– Amikor leállítja a motort, kigyulladnak a kormánykerék alatti fények, hogy a sportcipőjét szaloncipőre cserélhesse.
(Olcsó poén – szögeztem le magamban, s vártam, mivel rukkol még elő.)
– Ha nincs szüksége a hátsó három ülésre, akkor legyen kettő – monda, s néhány követhetetlen mozdulat után, a középső ülés valahol eltűnt, a két hátsó ülés és az elsők között 20 centiméternyi teret nyert, és kétoldalt pohártartók jelentek meg szinte a semmiből.
És az is nagyon fontos, hogy ennek az autónak, lényegében nem 5, hanem 6 ajtaja van.
Ekkor már hangosan csodálkoztunk, mert minek hat ajtó egy kis kocsin, meg, ha van is, akkor azt jól elrejtették, hisz láthatatlan.
Aztán valóban volt. Az 5. ajtóba egy kisebb ajtót rejtettek, mely vezetés közben is nyitva maradhat, és 40 kg súllyal terhelhető. Sőt két kerékpárt is szállíthat a csatlakoztatón.
Azon kaptam magam, hogy kezdek rajongani az autóért, hát gyorsan rákérdeztem:
Ára?
Miután közölte, azonnal alkudozni kezdtem. Ám csak jelképes eredményt könyvelhettem el, ezért a végső visszautasítás kimondására készültem, amikor váratlan dolog történt.
A tulaj beszélni kezdett, de meglepetésemre nem hozzám szólt, nem mobilazott, hanem az üres kocsiba beszélt, ahonnan egy női hang szűrődött ki.
Csodálkozásom láttán elmagyarázta, hogy a feleségével tárgyal.
A feleségével? De hogyan?
Látja ezt? – s rábökött egy parányi mikrofonra. – Nem kell mobilt tartania, kényelmesen, biztonságosan vezet és beszélget.
Ekkor találkoztam másodszorra a bluetooth-tal. Először bő 20 éve, de akkor valós létezéséről mit sem tudtam még.
Mondanom sem kell, hogy megvásároltam két évtizede álmomban megjelenő, sok trükköt tudó kocsit, melyet kis női szalonnak becézünk.
Hogy piros-e? Nem. Fekete.
Sugallat
A teljesen váratlanul rám törő megérzés hihetetlen pontossággal mozgósítja érzéseimet, legyen az aggodalom, vagy épp megkönnyebbülés. Az intuíció legerőteljesebb, ha szeretteimmel kapcsolatos. Amikor gyermekem és családja a légi viszonyoktól függően 16- 17 órás repülés után landolt akár éjjel, akár hajnalban, én percre pontosan felébredtem. Ez természetesen utólag derült ki. A teljes megkönnyebbülés csak akkor következett be, amikor jelentkeztek. Látván, mit élek át, hogy megkíméljenek a rettegéstől, csak az utazás végén szóltak.
Andalító nyugalmát árasztó nap volt. Az augusztusi meleg nem perzselt. Ismerőssel beszélgettem, aki közölte veleim, hogy az egyik közösségi oldalon olvasta, fiam, menyem most Rómában ünnepli házassági évfordulóját.
Hirtelen megmagyarázhatatlan félelem kerített hatalmába. Meddig tartott a pánik hangulat, a verejtékezés, remegés? Én nem tudom, de tudja az ismerősöm, aki tanúja volt a megdöbbentő jelenetnek.
Öt nap múlva hallom a híradóban: a budapesti Liszt Ferenc repülőtéren a legmagasabb felkészültségi fokozattal várták a Rómából érkező repülőt, melynek két motorja égett. Az utasok épségben hagyták el a gépet.
Később mesélte menyem, hogy amikor a második motor is kigyulladt, nem volt többé ateista a gépen. Mindannyian közösen mondták a Miatyánkot.
A fordulat
A kis fodrászatban pezseg az élet. A legújabb események, családi történetek, valós és vélt szerelmi és más kalandok is terítéken vannak. Mindig jól szórakozom, pedig leggyakrabban nem is tudom, az izgalmas történeteknek kik is a szereplői.
Azon a bizonyos napon én voltam az egyetlen kuncsaft, míg be nem lépett egy korombéli magas férfi, aki látva, hogy nálam még csak a hajmosásnál tartunk, szerb nyelven megkérdezte a fodrásznőt, mikor jöjjön vissza. Én, aki néma szemlélője szoktam lenni a szalonbéli fordulatos életnek, most közbeszóltam.
– Ne siessen, hisz nem várakozna hiába. Egy gyors és ingyenes magyar nyelvórát tartok. Meglepetésemre azonnal jött a válasz:
Várjon, csak előveszem a jegyzetfüzetem.
S valóban, táskájából elővette egy füzetet meg tollat. Közben mindketten szívből nevettünk az előállt váratlan helyzeten.
Hogy három-négy magyar szó után mikor, miképp tértünk át a légi közlekedésre, nem emlékszem. Természetemből kifolyólag érzelmi túlfűtöttséggel ecseteltem a repülés veszélyeit, addig a férfi kimérten, lassan épp az ellenkezőjével hozakodott elő. Hozzátéve, hogy a legbiztonságosabb közlekedési eszköz a repülő.
– Tyű, a nem jóját! – nyilallt belém az enyémek római útja, s akkor megpördítettem a széket, hátat fordítva a tükörnek. Szegény fodrásznőm szokatlan szögből igyekezett vizes hajam megszárítani, míg én női hiúságom morzsáit is sutba vágtam, fittyet hányva előnytelen kinézésemre, mert teljes erőmből támadtam a férfi csigavérrel elmondott állításait.
– Ha olyan biztonságos, miért van ennyi légi katasztrófa? – firtattam.
Emberi tényező az oka.
– De az előbb mondta, hogy a pilóták rendszeres, alapos egészségügyi és egyéb vizsgálatokon esnek át.
Erre is érkezett egy higgadtan elmondott okos válasz, amit én semmisnek vettem, és áttértem a repülőmotorokra, melyekről csak annyit tudok, hogy kellenek, és ha égnek, akkor már közel a végveszély.
– Tehát, akkor a repülőket nem ellenőrzik kellőképpen? – tértem vissza a kiinduló pontba.
Minden alkalommal és alaposan.
Ilyen körülmények között, hogy történhetett, hogy az én gyermekeim olyan repülőn utaztak, ahol kigyulladt a motor.
– Az okok különbözőek lehetnek, de nincs valós veszély, mert a pilóta azonnal leállítja a motor üzemanyag-ellátását.
– Ha leállítja, mitől gyullad ki repülőjükön a másik motor is?
Anyai elkeseredettségbe torkolló újra átélt félelem hatalmas erőt adott. Elememben voltam. A fodrásznő továbbra is arra törekedett, hogy hadonászásom közepette, korrektül fésüljön meg, míg én egy jottányit sem engedtem az igazamból, és farkasszemet néztem a légi forgalmat védő férfival, aki érvek és ellenérvek tömkelegét sorolta fel minden kontraállításomra.
Észre sem vettem, mikor készült el a frizurám.
– Otthon meg sem ismeri majd a férj – bókolt a vitapartnerem.
– Nincs férje! – vágta rá gyorsan házasságkötői jó szándékkal a fodrásznőm.
*
Eddig csendben, érdeklődve hallgatta menyem és két unokám történteket. Aztán hátam mögött megszólat a fiam, aki a másik szobában abbahagyva az írást, az ajtófélfának támaszkodva állt, ki tudja mióta.
És ki volt az a bizonyos férfi? – kérdezte.
Pilóta – mondtam diadalmasan adagolva az információt.
Pilóta? – kérdezte vissza, s nekem úgy tűnt némi kétkedés van a hangjában.
Igen, pilóta volt. Sőt magas rangú katonatiszt.
Csend.
És ezt már el sem árulta volna – folytatom a történetet –, ha a szalonból való távozásom előtt rá nem kérdezek. Akkor bemutatkozott, de csak azért, mert végül is kíváncsi voltam, hogyan tud ilyen sokat a repülőkről, repülésről.
Még mindig csend!
Majd fiam visszafogottan:
Tiszt volt a katonaságnál?
Igen! És nem is akár milyen rangú – lelkesedtem.
– Magas rangú?
Bizony!
???
Tábornok volt! – mondtam némi diadallal.
Ez csak természetes! – mondta, s elnéző mosollyal nézett rám- hisz borbélyoknál, fodrászoknál csakis tábornokok jelennek meg.
Kettőnk közül egyikünknek igaza volt. Akkor nekem.
