Abban az évben családjukban sorjáztak a drámai, sőt tragikus események. A két legmegrázóbb, hogy 50 évi házasság után a szálfa magas, jó egészségnek örvendő páter familiáris egy reggel nem ébredt fel. Elaludt örökre. Felesége, az aprótermetű törékeny Lujzi, aki megszokta, hogy a férje irányit mindent és mindenkit, talaj vesztett lett. Kétségbeesését csak növelte, hogy lánya, a barátnőm épp akkor vált el másodszorra. Még szerencse, hogy azon nyomban hazaköltözött. Aztán megjött a valódi örömhír is. Európa egyik távoli országában élő egyetlen unokája apa lett.
A kis jövevény érkezése, enyhítette valamennyire az újdonsült dédmama fájdalmát, de annyira mégsem, hogy épp olyan finom ételeket főzzön, mint jó étvágyú férjének, és annyira sem, hogy naponta ne menjen ki a temetőbe a sírjához. Elvált és nagymama lett lánya dologba temetkezett. Munkahelyén azt is elvégezte, amit nem kértek tőle. Ebéd után azonnal kiment a kertbe. Gyógyírként hatott rá az ásás, a kapálás, a palántázás, a gyomlálás, és örömmel töltötte el, amikor végigpásztázhatott a keze nyomán olyan pompásan virágzó dísznövényeken. Részben sikerült így elkergetnie elégedetlenségét, még fájdalmát is majd szertefoszlatta, mert a kerti virágszőnyeg mellé társult, hogy a világhálós kommunikációnak köszönhetően gyakran beszélhetett fiával, láthatta szépen cseperedő unokáját. Míg tett-vett a kertben, a házban bekapcsolva hagyta számítógépet várva, hogy rá skype-ol majd a fia.
Alkonyodott, amikor abbahagyta a munkát. Vacsora közben rákérdezett édesanyjára:
– Robi hívott?
– Nem – – hangzott a határozott válasz.
Lefekvés előtt kikapcsolta a komputerét, s látta, hogy gyermeke négyszer is kereste. Ingerülten fordult édesanyjához:
– De mama, Robi ma többször is hívott.
– Én nem hallottam! – volt az éles hangú válasz, majd védekezőre váltva hozzáfűzte.
– Különben honnan tudjam, milyen annak a hangja, mert nem csörgött, mint a házi telefonunk, az biztos.
Múltak a hónapok. A dédmama rendületlenül naponta járt a temetőbe, az újdonsült nagymama, ha nem volt a munkahelyén, továbbra is virágai között kereste a felejtést. Aztán a távoli országból jött egy váratlan hír, ismét kopogtat a gólya náluk. Majd követte a sürgető kérés: jöjjön ki hozzánk valaki, mert kell a segítség.
Egyértelmű volt, hogy repülőre a fiatalos dédi ül majd. Amikor a negyedik poggyászát is dugig tömte, lány újra figyelmeztette, ennyit nem vihet magával.
– És mi az a rengeteg, amit bepakoltál? – érdeklődött.
– A legszükségesebb!
Másnap, míg Lujzi a temetőben járt, barátnőm átnézte anyja szerint a legszükségesebbeket. Elsőként édesapja nagy berámázott képét látta meg, amit azonnal kiemelt, és a hálószoba szekrénysorának tetejére dugott. Majd előkerült egy xilofon is, amin nem győzött csodálkozni, később álmélkodott is, de nagyon, mert anyja ruhaneműt alig csomagolt, de könyv volt két útitáskányi.
Aznap az est meglehetősen lármásra sikeredett. Lánya az anyját, anyja a lányát igyekezett meggyőzni igazáról. Amikor a veszekedéssé fajuló vitában kezdtek kimerülni, jöttek a faggató kérdések.
– Minek az a nagy kép?
– Olyan messzire én nem utazom édesapád nélkül.
– De az édesapám meghalt!
– Neked! Nekem nem! – csattant fel Lujzi.
– Azzal a rengeteg könyvel, mit fogsz kezdeni?
– Azt, mint itthon, olvasni fogom lányom. Én nem értek a számítógéphez, hogy csak az szórakoztasson.
– És minek a xilofon? Korai ajándék ez a dédunokádnak.
– Nekem kell.
– Neked?
– Igen! Ezen kisérem majd, amit dalolok a babának.
– És mit fogsz dalolni?
– Kezdem majd azzal, amit mostanában te is folyton folyvást hallasz tőlem: Temetőben láttalak meg először – mondta elégedetten a dédmama.
– Hát én nem állok jót magamért! – kiáltotta a lánya, s kiviharzott a nappaliból.
Másnap nagy csend volt a házban, mintha minden szó elfogyott volna. Dédi már ebéd után indult a temetőbe, de lánya nem ment a kertbe. Szigorú mustrát tartott a szobában sorakozó poggyászokban. Mit látott meg először? Anyja visszacsempészte apja nagy keretes fényképét.
– Hogy találta csak meg? – motoszkált benne a gondolat, de elhessegette, mivel nagy munka várt rá. Leltárba venni, mi is kell, és mi nem anyjának az útra. A felesleget azonnal a szomszédba vitte, mert ott úgysem keresi majd.
– Nem hiszed el! – hallom síró, nevető hangját a telefonban.
– Ma harmadszor nézem át a bőröndöket. Anyám ismét visszapakolt mindent. Még a fényképet is! Megbolondulok!
Sikertelenül nyugtatom, de csak megkopott klisék jutnak eszembe, mint például: kössetek kompromisszumot.
És kötöttek. Tilos dédunokájának énekelni a Temetőben láttalak meg először kezdetű dalt. Csak öt könyvet vihet, mégpedig a legkisebb súlyúakat.
Ahogy közeledett az indulás ideje Lujzi mind kevesebbet törődött az őt körülvevő valósággal. Lélekben már már inkább ott, mint itt volt. Örömmel szőtte a terveit, pl. mi mindent főz majd unokájának, unokamenyének. Már a listája is megvolt Robi kedvenc ételeiről. Majd elutazott. Szerencsésen megérkezett, és hetekig nem jelentkezett a lányának.
Barátnőm érdeklődve faggatta fiát:
– Hogy van a nagyid?
– Remekül, sőt azt is mondta, hogy azt hiszi, nálam jobban érzi magát, mint otthon.
– Mit főzött?
– Ja, hát… főzni, nem főz.
– Nem? Akkor mit csinál?
– Olvas.
– Mit olvas?
– Magyar novellákat.
– Hisz klasszikus regényeket vitt magával – mondta, majd csodálkozva érdeklődött.
– Nálatok magyar könyvekhez tudott jutni?
– De édesanyám, minek a könyv?
– Minek a könyv? Hát miből olvasna?
– Kapott tőlem egy táblagépet, és a neten több tízezer magyar nyelvű remekművet talál. Annyira tetszik neki, hogy másra alig van ideje.
– Ért a számítógéphez?!
– Két nap alatt megtanulta kezelését.
– Énekelni szokott Stefánnak? – tér át óvatosan az újabb érzékeny témára.
– Énekelni? Dehogy! Amikor Stefán sír, a YouTubon bekapcsolja a Lullabayt.
„De akkor is…
Id. Hanák László emlékére
Lakótelepünk utcáinak csendjét már több évtizede nem a kinn játszadozó gyermekek zsivaja, vagy a szomszédok hangosabb beszélgetése töri meg, hanem az elhaladó autók motorjának zaja. Ezért is volt annyira meglepő számomra, hogy szobánk nyitott ablakán keresztül egészen váratlanul először egy férfi énekhangja lépett be, majd mind közelebbről hallatszott az őt követő gyermekek csengő dalolása anyanyelvünkön. Mire kikönyököltem az ablakon, hogy mélyen emlékezetembe vésve megnézzem, kik is énekelnek magyarul, a jókedvű kis csapat már elhaladt. Három hosszú hullámos hajú kislány ment a nagyapja után, aki feleségével együtt családunk baráti köréhez tartozott, akiről már legénykorában nem tudtuk eldönteni, hogy jobban énekel-e kellemes hangján, vagy jobban játszik kedvenc hangszerén, a harmonikán.
– Felejthetetlen emlékem, amikor unokáiddal énekelve sétáltatok a Berberszik-lakótelepen – ismételgettem Lacinak minden találkozásunkkor. Ő pedig a rá jellemző örök mosolyával sorolta a kislányok nevét: Zsófia, Boglárka, Eszter.
Múltak az évek, és híre jött, hogy megszületett fiatalabb fiuknak is a gyermeke, Emma, a negyedik kislányunoka. Majd tavaly meg váratlan, szomorú értesítés: Id. Hanák László meghalt.
Hogy a nagyapa nincs többé, a hároméves Emma számára elfogadhatatlan volt, pedig anyja meg apja is magyarázta a kislánynak, hogy mi történt.
Amikor a gyászos esemény után nem sokkal Emma először érkezett nagyszülei házába, megállt nagyapja fényképe előtt. Hosszan nézte azt, s közben a gyermeki mozgásigénynek eleget téve himbálta lábát elmerülve saját érzelmi- és gondolatvilágában, hogy hirtelen a körülötte lévő felnőtteknek szegezze a kérdést.
– Laci tata most a mennyországban van?
– Igen, ott.
– Igen – tette hozzá a nagymamája.
Emma hirtelen durcás lett. Teljesen elváltoztatott hangon csattan fel.
– De én akkor is játszani akarok Laci tatával!
Délután kimentek a temetőbe. Emma először állt nagyapja sírja mellett. Édesanyja magyarázta is neki:
– Itt fekszik Laci tata.
Emma tágra nyílt szemmel tiltakozni kezdett.
– De hát ti azt mondtátok, hogy Laci tata a mennyországban van!
– Igen, a mennyországban van a lelke – mondta Vali, az édesanya –, de az élettelen teste itt nyugszik.
Hogy a hároméves Emma érzelmi világában mi minden játszódhatott le aznap, mi felnőttek csak találgathatjuk. Amit pedig biztosra vehetően tudunk, Emma nehezen fogadta el, hogy Laci tatával már többé nem játszhat, és nem láthatja igazán, csak képen, közben szülei azt mondják, hogy egyszerre két helyen is van: ott kinn a temetőben és a mennyországban, de vele már soha többé nem lehet.
Este, amikor indulni készültek szülei, a csillogó, rézvörös hajú kicsi lány nyugtalan lett. Nagymamája körül téblábolt, s végül kimondta, ami reggeltől érlelődethetett benne.
– De most hazavisszük a Kató mamát!
– Kató mama maradni akar! – mondták neki.
Emma nem tudott belenyugodni a válaszba, mert Emma a háromévesek módján menteni akarta azt, akit még van, aki mellette lesz, és nem csak a képen. Hát ismét megváltoztatta hangját, durcás és követelő lett.
– De akkor is hazavisszük a Kató mamát!
