Az esernyő

Szerző: Benes László

Az Úr ezerkilencszázhetvenedik évének tavaszutóján, amikor a Tisza soha nem látott rekord magasságúvá duzzadt víztömege épp az esőverte véd töltések átszakítására készülődött, a magyarkanizsai Omega koncertre indulóban – hosszas fogadkozás után, miszerint semmilyen körülmények között el nem veszíthetem azt –, sikerült kikönyörögnöm apám vadonatúj esernyőjét. Miután pocsolyarészegen, az éjféli vicinálissal valahogyan hazavergődtem, ígéretemhez híven, az esernyőt kijelölt helyére: az előszoba ósdi vasfogasára akasztottam. Kora délelőtti lelkiismeret furdalás mentes, mély bódulatomból aztán az öregem azzal a könyörtelen tettével térített magamhoz, hogy szótlanul, ám villámló tekintettel az orrom előtt nyitotta ki, éles kattintással, tudatomból teljes egészében kiesett bűnös mivoltom tárgyi bizonyítékát: a megszámlálhatatlan lyuktól éktelenkedő ernyőt, lázas működésre serkentve ezzel kiégett agytekervényeimet. Eme megrázkódtatásnak köszönhetően azután lassacskán sikerült is valahogyan rekonstruálnom az előző nap fordulatokban igencsak bővelkedő eseménysorát. Tulajdonképpen a csöndes helység csehóinak feltérképezése és meglátogatása indította el a fatális kimenetelű történések lavináját. Hiszen időm volt bőven, ugyanis már kora délután – jóval megelőzve magát az Omegát is –, a helyszínen voltam. Amikor már a józan megfontolásból megvásárolt koncertjegy a zsebemben lapult, jól el is voltam az este nyolckor induló buliig, ahol aztán a délután folyamán magamba döntött iszonyú mennyiségű italféleségektől – amelynek tekintélyes tételét a rummal hígított sör, az úgynevezett tengerészfröccs képezte –,felbátorodva egészen előre, a színpad tövéig furakodtam. Vesztemre, éppen akkor nem esett az eső, és így a vérpezsdítő zene kiváltotta eksztázisomban a csukott esernyővel kezdtem verni a taktust, a közvetlenül előttem, a pódium szélére állított hangszórókon. Az ernyő egy ideig kitartott, ám végül a hatalmas ütések súlya alatt az esernyővégen lévő fémgyűrű annyira eldeformálódott, hogy a huzattal együtt kicsúszott a nyélből. Abbéli igyekezetemben, hogy – ha már valódi szerepét be nem tölthette –, legalább esztétikai szempontból valamelyest visszaállítsam az esernyő eredeti állapotát: időnként sebtében megkíséreltem sebtében visszadugni a nyelet a karikába, de mivel a tömeg ide-oda lökdösött, és persze a célzó képességem sem volt már a régi, minden egyes alkalommal elvétettem a gyűrű nyílását, újabb és újabb lyukat ütve a műselyem huzaton! Eközben azonban a hangfalak püföléséről sem feledkeztem meg! A vázból kiszabadult esernyődrótok aztán végleg betették a kiskaput apám büszkeségének: nyolc éles karmukkal egyidőben tépve-hasítva a sűrű nejlondrapériát. Don`t worry! Az esernyő megvolt!